16. részlet

Hiro este 10 óra környékén érkezett meg a kobei hoteljükbe. Bár elég gyorsan jött az úton, egyszer megállt vacsorázni, illetve egy kicsit kerülővel is jött, aztán az is időbe telt, mire megtalálta a hotelt. Hatalmas luxusépület volt a központban, egy csoport rajongó még mindig várt előtte. Hirot már a kapuban várták, szóval nem okozott neki komolyabb gondot a bejutás. Nem mintha amúgy okozott volna…

Felkísérték a szobájába – ami történetesen a 8. emeleten volt, tehát egyik kedvenc játékszerét, a liftet már igénybe is vehette. Ahogy kinyitották a szobája ajtaját, egyből tudatosult benne, hogy a szobabeosztások maradtak a régiek, tehát Koyamával és Sungminnel van egy szobában. Legalább nem kell elviselnie Ranmarut, akivel még mindig nem volt teljesen kibékülve.

-    Yo, tesó! – intett Sungmin, amint belépett a szobába. – Jó sokáig elmaradtál!

-    Bizonyám! – jött ki a fürdőből Koyama egy szál törölközőben. Sungminen is csak köntös volt. – És hogy van az apukádnak a testvérének a mije is?

-    Apa bátyjának az idősebb bátyjának az idősebb fiának a feleségének a húga. – javította ki az újonnan érkezett. – És köszöni, remekül van! – kacsintott mellé.

-    Remélem, te sem csináltál vele semmi rosszat! – lépett ki a fürdőből Yamada is, szintén egy szál törölközőben.

-    Ugyan, mire gondolsz? – válaszolt félvállról, miközben leroskadt az egyik székbe. – Taichou – néha így nevezték Yamadát, csak mert ő volt a csapat vezetője -, megint együtt zuhanyoztatok?

-    Áá, csak fogat mostam! – mutatta fel bizonyítékként a fogkeféjét. – Már rég leszoktunk róla! – dobott a nyakába egy másik törölközőt, szájába vette a fogkefét és leült a harmadik szabad székre. Sungmin már az ágyon hevert és a Twitterjére írogatott, Koyama pedig pakolt egy-két dolgot, majd ő is elterült egy ágyon.

-    Remélem, nem okoztál megint bajt a távollétünkben! – lépett ki Minami is a fürdőből, egy tiszta törölközőt dobott Hironak és leült Koyama helyére.

-    Hányan vagytok még ott bent? – nézett meglepődve Hiro, majd hirtelen felugrott és levágta a törölközőt. – Ti álszentek! Nélkülem tartottatok csoportos zuhanyzást?

-    Miről beszélsz, drága? – nevetett Yamada. – A kulcs egész végig Key-channál volt! Senki nem mehetett be!

Ezen a kijelentésen már mindnyájan dőltek a röhögéstől. Elsütöttek még egypár viccet, majd Sungmin csinált egy csoportképet és kipostolta Twitterre, valamint „Key-chan” is előkapta a kameráját és lekapta a csapat egy őrületes pillanatát. A végén aztán mindenkit a zuhanyzásról interjúvolt, mire Hiro – akinek még nem adatott meg ma ez az öröm, a One Wish c. számukat kezdte énekelni, átalakítva a dalszöveget egy a zuhanyrózsához írott ódává. Végül nagy nehezen összekaparta magát és elment zuhanyozni – ami igen merész mutatványnak minősült, mivel a kulcs még mindig „Key-channál”, azaz Yamadánál volt és még a kameráról sem mondott le. AS felfrissítő fürdő után pedig kicsukta magát a teraszra és végre elintézte azt, amire a legjobban vágyott: felhívta Naokot.

Sokáig csörgött, mire végül egy álomittas hangú Nao szólt bele a telefonba.

-    Csak nem felébresztettelek? – lepődött meg Hiro.

-    Nem, én, izé… meg akartalak várni, de azt hiszem, elaludtam… - a hangomból azt hiszem fáradt kétségbeesés hallatszott. – Épségben odaértél?

-    Persze, már le is fürödtem. Még soha nem voltam Kobében, egész jó helynek tűnik. De nem jobb, mint nálatok, innét nem látni a csillagokat!

Elmosolyodtam. Nagyon édes volt ez a kijelentése, bár tudtam, nem versenyezhetünk Kobével. Kihúztam a függönyöm és beültem az ablakba. Tőlünk tökéletesen látszódtak az ég apró fényei, mivel a szobám hátul volt, ahová nem ér el az utcalámpák fénye. Jó érzés volt belegondolni, hogy habár messze vagyunk, de mindketten ugyanazt az eget nézzük most és ugyanazok a csillagok figyelnek ránk.

Hosszan elbeszélgettünk mindenről, ami csak eszünkbe jutott. Elmesélte, miket látott útközben, mesélt a holnapi programjukról is, illetve ezerszer hangsúlyozta, milyen jó volt ma és hogy hamarosan megint találkozni fogunk.

-    Jó ég, már fél kettő van? – néztem az órára. – Nem akartalak tényleg feltartani, holnap hullafáradt leszel, mert nem hagytalak aludni!

-    Ugyan, ne aggódj! – nevetett. – Még a többiek sem alszanak. Amúgy sem szoktam 5-6 óránál többet aludni.

-    Keményen dolgoztok… nekem is mindent bele kell adnom a magam dolgába! Hamarosan vége a szünetnek…

-    Akkor holnap adjunk bele mindent közösen! – bólintott rá, de ezt valószínűleg nem hallhatta. – Szép álmokat, hercegnőm! – köszönt el.

-    Igen, neked is! – és ezzel letette.

Hiro tényleg betartotta az ígéretét és tényleg minden este felhívott. Néha még napközben is, amikor volt ideje, üzeneteket küldözgetett, pl.: „Most kezdődik a koncert, drukkolj!”, meg hasonlók. Bár távol volt, mégis közelinek éreztem, olyan részletesen számolt be a napi tevékenységeiről esténként. Mégis látni szerettem volna és érinteni a kezét, megsimogatni, megcsókolni. De egyelőre be kellett érnem a hangjával.

Én korántsem tudtam annyi érdekes történettel szolgálni, mint ő. A mindennapjaim, miután ők elmentek, egyhangúan és unalmasan teltek. Egyedül Hiro telefonhívásai dobtak fel, illetve hogy a szünet utolsó hetében hazajött a nővérem, Maimi. Maimi kb. hat évvel volt idősebb nálam és már egy jó ideje Osakában lakott a barátjával. Az egyetemen ismerkedtek meg, mindketten orvostanhallgatók.  Nem állíthatom, hogy Maimi túlságosan gyakran járna haza, az igazság, hogy ő teljesen más, mint én. Gyönyörű és kedves, okos, illedelmes, felszabadult, gondtalan és nagyon könnyen szerez barátokat. Sokszor irigyeltem, amiért ilyen. Én is szerettem volna olyan lenni, mint Maimi, de nem sikerült. Hiába, én más vagyok…

-    Szia Nao, de rég láttalak! – ölelt meg, ahogy belépett az ajtón.

-    Szia! – ölelt meg a barátja is, Takagi Kyouhei. – Komolyan mondom, ahányszor találkozunk, mindig csinosabb leszel!

-    Áhh, ugyan… - pirultam bele a bókjába.

-    Nao, később beszélni akarok veled valamiről, de előbb valami fontosat akarunk bejelenteni!

A konyhába vezettem őket, mert anyuék is ott tevékenykedtek. Leültünk mindnyájan az ebédlőasztalhoz és a bejelentést vártuk. Végignéztem rajtuk, milyen jól néztek ki együtt és megint kezdett elfogni a régi irigykedésem. Ha jól sejtem az egyetem legtöbb diákja hasonló érzelmekkel tekint rájuk. Maimi és Kyouhei alkották az iskola sztárpárját, egy tündérmeséhez hasonlítható az életük. De a régi irigykedés mégsem maradt meg bennem változatlanul, hisz már itt volt nekem Hiro. De látni, hogy Kyouhei és Maimi kézen fogva ülnek előttem… Hiro, annyira hiányzol!

-    Egy fontos dolgot szeretnénk bejelenteni! – vette át a szót Maimi a beszélgetésben. – Kyouheiel mi… össze fogunk házasodni! – ezeknél a szavaknál megszorították egymás kezét, amit eddig sem engedtek el.

-    Szeretném megkérni Önöktől is a lányuk kezét! Kérem, engedélyezzék a házasságot és adják áldásukat ránk! – hajolt meg előttük Kyouhei illedelmesen.

Apa habozás nélkül igent mondott, anya pedig a zsebkendőjéért nyúlt. Most érzik igazán, mennyire felnőtt a lányuk és én is most éreztem először, hogy Maimi tényleg egy érett, felnőtt nő.

-    És mikorra tervezitek az esküvőt?

-    Még pontosan nem döntöttük el, még Kyouhei szüleivel sem beszéltünk róla. De szeretnénk minél előbb. – magyarázta Maimi.

-    Úgy terveztük, valamikor szeptember vége felé lenne a legjobb, de konkrét időpontot nem tűztünk ki. Egyedül nem is tehetjük – nevetett Kyouhei.

Még sokáig beszélgettünk velük mindenféle dologról, Maiminek mindig annyi mesélnivalója volt. Közben anya megfőzte a vacsorát is, amit közösen ettünk meg. Aztán én hamarosan bevonultam a szobámba és Hiro hívására vártam. Éppen a kis Hiroval játszottam, amikor Maimi bekopogott.

-    Nao, beszélhetnénk?

-    Persze – mosolyogtam rá és félretettem a kutyust, a telefont viszont továbbra is közel tartottam magamhoz.

-    Tudod… a hírek a nagyvárosban is igen gyorsan terjednek. – a hangja komoly volt. – Nemrég, talán két hete, minden újság címlapján a mi kisvárosunk volt. Rengeteg úság tudósított a YO!KIDS itteni koncertjeiről is, de aznap… - már tudtam, hova akar kilyukadni.

-    Maimi, ugye bízhatok benned? – szakítottam félbe ugyanolyan komolysággal.

-    Persze! Kérlek, mesélj el mindent!

Egy kis ideig tétováztam, de végül elmeséltem neki mindent, ami köztem és Hiro között történt. Nem tartottam magamban semmit. Közben figyeltem Maimi reakcióit, de semmit nem tudtam leolvasni róla.

-    Nao, ugye tudod, milyen nehéz utat választottál?

-    Igen, tudom, de nem kell aggódnod!

-    De aggódom! Az alapján, amilyen képet Hiro kialakított magáról, meg ez a nagy távolság… nem akarom, hogy megsérülj!

-    Te nem ismered Hirot úgy, ahogyan én!

-    Téged pedig nem szabad elvakítania annak, amit neked mutat!

-    Maimi…! – csalódtam benne. Azt hittem, bízhatok benne…

-    Bocsáss meg! – szólalt meg végül néhány perces csend után. – El kéne fogadnom a döntésed és támogatni téged, mint nővéred. Ha tényleg úgy érzed, ez helyes így, akkor mindenben támogatni foglak!

-    Ez az a nee-chan, akit én ismerek! – nevettem rá. Ebben a pillanatban megcsörrent a telefonom és Maimi már ment is kifelé mosolyogva.

15. részlet

A délelőtti koncert után rögtön összepakolt a M.Y. Entertainment stábja, hogy elinduljanak a YO!KIDS turnéjának legújabb állomása, Kobe felé. Pontos érkezési időpontot nem adtak nekik, de minél előbb ott vannak, annál jobb. Legalább lesz idejük felmérni a terepet. Csak gyorsan összevásároltak valami gyors ebédet is, hogy majd útközben megegyék. Már egy jó ideje csak mentek és mentek, a tagok pedig az üléseken szenvedtek. Mindenki rendkívül fáradt volt az elmúlt napok miatt, viszont nem tudtak aludni.

-    Nem tudom, ki tervezte a turné ütemtervét, de szívesen lebokszolnám miatta! – nyavalygott Sungmin. – Mi az, hogy egyszer majdnem van egy hét szünetünk, aztán meg őrülten jönnek a koncertek meg az eventek, emellett pedig még az új kislemezzel is dolgozni kell?

-    Megszokhattad volna már… - felelte üres hangon Koyama.

-    Ha engem kérdeztek, az új szám nagy része már kész van, így a comeback hetében nem kell majd annyira hajtani… - szólt Minami is, az ő hangja is hasonlóan fáradt volt.

-    Van valami kaja? – mozdult meg Yamada és elkezdett kutakodni az első ülésen.

-    Mennyivel jobb most Hironak!

-    Nézzétek, mit találtam! – mutatott fel Yamada diadalittasan egy kamerát. – Úgyse sok anyagunk van eddig a backstage-hez… - mondta, miközben beüzemelte „fegyverét”. – Sziasztok~ Itt Yamada Keiichirou~ Éppen egy fárasztó hét után úton vagyunk az új célpontunk, Kobe felé~ Nézzétek csak, milyen fáradtak a többiek…

-    Yamada, befejeznéd? – szólt nem épp kedvesen Ranmaru.

-    Ó~~ itt valaki nagyon morci~ Attól tartok, tényleg meg kell állítanom, Maru-Maru nagyon csúnyán néz rám. Találkozunk Kobében, bye-bye~♡♡

Kézen fogva sétáltunk az utcán egy kicsit. Hiro folyton azt mondogatta, hogy most elvisz egy nagyon szép helyre, de nem volt hajlandó elmondani, hová. Ahogy kiértünk a főútra, megállt egy rendkívül szép és menő motor mellett: egy szürke Suzuki Hayabusa volt. Meglepetésemet el sem bírtam rejteni. Fejemre tette a bukósisakot, majd becsatolta a sajátját is, felsegített a motorra, majd így szólt:

-    Kapaszkodj erősen!

Átfogtam a derekát és már száguldottunk is át a városon. Nem gyakori látvány egy ilyen csodajármű errefelé, szóval már a hangjára felfigyelt mindenki. Akik az utcán álltak, mind szájtátva meredtek utánunk.

Ahogy kiértünk a városból, Hiro még jobban rágyorsított: mentünk már vagy kétszázzal. Az autók mellett úgy suhantunk el, mintha ott se lettek volna. Nagyon jó érzés volt, ahogy a szél az arcomba csapott, szabadnak éreztem magam.

Nem mentünk sokáig az úton, hamarosan balra fordultunk egy kissé szerpentines útra, ahol már nem száguldhattunk annyira. Mélyen bevitt az erdőbe, itt-ott elkanyarodott egy-egy elágazó útra, míg végül behajtott a fák közé. Végigmentünk egy keskeny ösvényen, majd leállította a motort. Levette a sisakját és hangos ujjongások és kiabálások közepette leszállt a motorról.

-    Ez eszméletlenül jó volt! – kiabáltam én is, miután segített levenni az én sisakomat is. – Milyen gyorsan mentünk! Lehagytuk az összes autót! Juhú~~!

-    Örülök, hogy tetszett! – ujjongott tovább Hiro is. – Mehetünk máskor is?

-    Még szép! – vágtam rá.

A fák egyhangúan magasodtak fölénk, ahogy az ösvényen sétáltunk. Kicsit féltem, hogy eltévedünk, elvégre se Hiro, se én nem ismertem igazán ezt a környéket. Eléggé eltávolodtunk a várostól, tehát végképp ismeretlen területen jártunk. Ő azonban mégis magabiztosan tolta mellettem a motorját és vezetett. Egyre beljebb és beljebb mentünk, itt-ott el is kanyarodtunk. Jó negyedórás séta után végül megérkeztünk a célhoz: a fák közepén egy gyönyörű kis tisztás bontakozott ki a szemünk előtt, kis híján a közepén egy szelíd kis patakocska csörgedezett. A nap beragyogta ezt a kis zárt paradicsomot és könnyű kis légáramlat lebegtette a hibátlan fűszálakat, melyek mintha csak befelé hívtak volna. Gyönyörű szép volt.

-    Íme a királyságod, hercegnőm! – tárta ki a karját előttem. Az enyém lenne?

Nem tudtam betelni a látvánnyal, csak valami köszönöm-félét hebegtem-habogtam. A látványtól megrészegülve, lassan sétáltam előre. Hiro leparkolta a járműremeket és elkapta a kezemet.

-    Csak nem nem tetszik? – húzott közel magához.

-    Jaj, dehogynem…! Gyönyörű… alig tudok megszólalni…

-    Tehát nevezzük el Ogawa-királyságnak és apukád lesz a király!

-    Bolond… - nevettem el magam. Közben mind beljebb és beljebb sétáltunk, majd Hiro hirtelen cipőstül-mindenestül belerántott a vízbe.

-    Na! – sikítottam. Ő még a parton állva nevetett rajtam. Legszívesebben berántottam volna magam után, de nem akartam eláztatni a drágának látszó cipőjét. Inkább megindultam kifelé, de ismét berántott, ezúttal ő sem maradt kint. Sikítozós-fröcskölős játékba kezdtünk, a végén már alig bírtam állni a nevetéstől. Mindezt megkoronázva kifeküdtünk a hibátlan fűszőnyegre. Mind a ketten csuromvizesek voltunk. Kinyújtottuk a kezeinket és a lábainkat is, pont olyan távolságban voltunk, hogy a kezeink összeértek, közben végig egymásra mosolyogtunk.

A nyári nap melegen tűzött, a levegő fülledt volt, így hamar megszáradtunk. Nem szóltunk semmit, csak néztük egymást, már ez örömmel töltött el mindkettőnket. Képes lettem volna itt helyben elaludni, tudva, hogy Hiro itt vigyáz rám.

Hirtelen megreccsentek az ágak a patak túloldalán, és egy szarvas lépett elő az erdő homályából. Királyi fejéke, agancsa teljes gyönyörűségében virított fején.

Ahogy meghallottuk, óvatosan felültünk. Az állta bizalmatlanul tekintett ránk, fülelt és szaglászott, de nem szaladt el. Mozdulatlanul meredtünk egymásra. Végül úgy döntött, megteszi, amiért eredetileg jött és odalépkedett a vízhez.

-    Milyen gyönyörű! – suttogtam, erre az állat felkapta a fejét. Hiro csendre intett. Kortyolt még néhányat, majd ugyanolyan kecses léptekkel visszasétált a fák közé. Soha nem láttam még szarvast ilyen közelről, nagyon tetszett.

-    Az Ogawa-királyság első lakója… ha a sima alattvalók is ilyen szépek, nem csodálom, hogy a hercegnő is páratlan! – kuncogott.

-    Bolond vagy! – akartam vállba csapni, de elhajolt, helyette hátrarántott és megcsókolt.

Talán negyed órát lehettünk még itt, míg teljesen megszáradt a ruhánk, majd ismét motorra pattantunk és visszaszáguldottunk a városba. A járgányt leparkolta az előző helyére, ami elmondása szerint teljesen biztonságos, és sétáltunk egyet a városban, kézen fogva. Közben szembejött néhány osztálytársam, akik még utánunk is néztek, ahogy elhaladtunk mellettük.

-    Mennyire hasonlítok a YO!KIDS-es Inoue Hirora? – kérdezte, mert feltűnt neki is a figyelem.

-    Akár a hasonmása is lehetnél – nevettem.

-    Ajjaj, a végén még összetévesztenek vele! – mondta tettetett aggódással. Azt hiszem, őt sem izgatta a dolog annyira, amennyire kellett volna.

Vettünk egy fagyit a cukrászdában, amit séta közben ettünk meg. Hiro meglepően otthonosan mozgott itt, holott alig töltött el 2-3 hetet nálunk. Ismerősei viszont nem voltak erre, nem úgy, mint nekem – és sajnos az összessel pont most kellett összetalálkozni. Ezt még vissza fogom hallani…

Lassan hatot ütött az óra. Hirtelen egyértelművé vált számomra, hogy Hironak nemsokára mennie kell. Utána pedig ki tudja, mi lesz…

-    Inoue-kun – akartam hangit adni aggodalmaimnak.

-    Hiro! – tette mutatóujját a szám elé. – Amíg nem hívsz Hironak, nem figyelek rád. Tehát, mit szeretnél?

Nem szóltam semmit. Nem is volt nagyon alkalmam, mert Hiro hirtelen felkiáltott:

-    Oda! – és behúzott a kisállat-kereskedésbe. Odabent mintha egy másik világba léptünk volna: színes papagájok és kanárik sikítoztak és csiviteltek, akváriumok zúgtak, melyekben a halak minduntalan fel- s alá úszkáltak, hörcsögök kapartak és kiskutyák ugattak.

-    Tudod, hamarosan mennem kell… - kezdte a mondókáját, miközben valamit keresett a boltban. – Nem tudom, mikor tudunk legközelebb találkozni, mert a nyár vége elég zsúfolt lesz a turné végével és az új kislemez megjelenésével. Nem szeretném, hogy teljesen magányos légy, amíg nem vagyok itt, tehát szeretném itthagyni neked egy részemet. – eközben odaértünk a kölyökkutyák „vitrinéhez”. – Válassz közülük egy kishavert, aki addig vigyáz rád helyettem is és megvigasztal, ha sírsz!

-    Jajj, In- Hiro… - a neve hallatán elmosolyodott.

-    Ne szerénykedj, válassz egyet!

-    Ám legyen! Köszönöm! – mondtam, majd a kiskutyák felé néztem. Az összes elképesztően aranyos volt, úgyhogy nehéz volt választani, de végül egy roppant aranyos fehér bolognai pincsnél maradtam.

-    És legyen a neve Hiro! – kereszteltem el.

-    Remek! – mosolygott az igazi Hiro. – Ha ez megvan, kezdődik a kiképzése, és ha legközelebb visszajövünk, lovaggá ütjük őt is! – lelkendezett, miközben megvásárolta a kutyust.

A kis Hiroval egy dobozban léptünk ki az üzletből. Le se lehetett volna vakarni a mosolyt az arcomról. Most már hazafelé vettük az irányt. Hiro közben összeszedte a motorját is és egész úton be sem állt a szája: végig azt mondogatta, milyen jó volt ma és hogy mihamarább újra találkoznunk kell. Keserédes mosollyal hallgattam.

Ha lehetett volna, legszívesebben megállítottam volna az időt a mai napnál, és mint egy videót, folyton visszatekertem volna, hogy minél többször átélhessem. A legfontosabb azonban az volt, hogy Hiro mellettem legyen. Ha ő itt van, akár a világ össze is dőlhet, mit sem számít.

Feltűnően lassan haladtunk és a lehető leghosszabb úton vezettem. Nem akartam, hogy elmenjen. Az elválás, mint valami szellem lebegett folyton a nyomunkban és éreztem, hogy nem kerülhetjük el. Ha legalább még egy napot, még egy órácskát várhatna…

Nem telt bele fél órába, mire a házunkhoz értünk. Megálltunk az ajtó előtt és néhány percig csendben meredtünk egymásra. Egyikünknek sem akaródzott megtenni a következő lépést. A várakozást végül anya törte meg, aki egy szemeteszsákkal a kezében lépett ki az ajtón.

-    Naoko, megjöttél? – nézett ránk, csodálkozását egy pillanatig sem rejtette el. – Ő, ő itt… - nézett Hirora.

-    Jó napot, illetve estét kívánok! Inoue Hiroki vagyok, Nao barátja! – mutatkozott be illedelmesen, majd mélyen meghajolt.

-    Igen anya, ő itt Ino- Hiro… izé… - zavaromban alig tudtam megszólalni. – Hiro, ő anya!

-    Örvendek a találkozásnak! – illedelmeskedett.

-    Szintúgy! – közben feltűnően végignézett Hiron. Szemében mintha a megértés szikrája csillant volna. – Menjetek csak be, apád is bent van, mutasd be neki is… - anya is legalább olyan zavart volt, mint én: egy eddig majdnem teljesen idegen helyzetben találtuk magunkat – igaz, a nővéremnek is volt néhány barátja, akiket bemutatott a családnak, de az valahogy más volt akkor.

Hiro először tiltakozott, bár igen hamar meggyőztem, hogy jöjjön csak be. Azt ő is belátta, hogy anya után apának is illene bemutatkoznia. Letámasztotta tehát motorját és némi zavarral belépett a házba. A bejárat rögtön egy előtérbe nyílt, ahol le kellett venni a cipőinket, majd egy hosszú folyosó vezetett előre, amelynek két oldaláról nyíltak a szobák. Balra a második ajtó vezetett a konyha, ebédlő, illetve nappali hármasának berendezett hatalmas szobába. Közvetlenül a nappaliba léptünk be, ettől az ebédlőt csak néhány lépcsőfok felfelé, illetve egy derékmagasságú térelválasztó választotta el. (Az első ajtó balra közvetlenül a konyhába nyílott.)

Apa az ajtónak háttal lévő kanapén olvasott valamit, miközben a tévében vele szemben az esti hírek mentek. Épp most lett vége a modern zenei összefoglalónak, melyben azt tárgyalták, hogy a YO!KIDS albuma több mint egy hónapja vezette az Oricon toplistát. Tehát amikor apa hátrafordult hozzánk és megpillantotta az oldalamon Hirot, majdhogynem elállt a lélegzete. Hiro neki is ugyanúgy bemutatkozott, bár fura volt kimondva hallani, hogy a barátom. Apa is rám sandított, miközben ezt mondta, én inkább csak nem néztem rá.

Miután anya is visszajött, leültünk az ebédlőasztalhoz. Kicsit feszült volt a hangulat, a beszélgetés pedig főképp abból állt, hogy apáék Hirot kérdezgették erről-arról. Anya még valami hideg itallal és friss süteménnyel is kiszolgálta Hirot. Nehezükre esett elhinni, hogy ugyanaz az ember ül most velük szemben, akivel nemrég csak a hirdetőtáblákon és –oszlopokon találkozhattak. Azt hiszem, ő is kicsit feszélyezve érezhette magát, holott ez egy cseppet sem látszott rajta. Magabiztosan, mégis szerényen, bőbeszédűen, de mégis visszafogottan válaszolt minden kérdésre. Olyan volt, mint egy bensőséges interjú. Én végig alig szólaltam meg, csak fogtam Hiro kezét és néha idegesen pillantottam az órára.

-    Azt hiszem, most már tényleg mennem kell! – állt fel Hiro, ahogy hetet ütött az óra. – Jó lenne, ha még azelőtt Kobébe érnék, mielőtt teljesen besötétedik. Nagyon örülök, hogy találkozhattam önökkel, köszönöm a sütit is, remélem, hamarosan újra találkozhatunk!

Rendkívül illedelmes volt. Apáék nem is marasztalták, talán nyomasztotta őket is a hangulat. A kis Hiroval a kezemben kísértem őt ki. Megálltunk az ajtó előtt, amit becsuktam magunk után. Nem tudtam leplezni szomorúságom, talán még sírásra is állt a szám.

-    Na, mi a baj? – simogatott meg. – Hisz nem örökre válunk el! Ígérem neked, hogy mielőbb újra találkozunk! Na, mosolyogj a kedvemért! – emelte fel az arcom. Nem sikerült mosolyt erőltetnem, szóval gyengéden megölelt. – Minden este fel foglak hívni, tehát figyelj majd a telefonodra! Már ma is! Rögtön, ahogy a hotelbe érek, az első dolgom lesz, hogy felhívlak, rendben?

Olyan édesen mosolygott rám, nekem pedig annyira nem sikerült, hogy már kellemetlenül éreztem magam. Végül adott egy puszit a homlokomra és a motorjához sétált.

-    Figyeld a telefont! – mondogatta, miközben becsatolta a sisakját, majd beindította szürke Hayabusáját és olyan gyorsan, ahogy bekerült az életembe, el is tűnt.

Még álltam kint egy ideig és a nyomát néztem, de a kutyus hamar mozgolódni kezdett - biztos éhes lehetett -, szóval bementem.

-    Akkor ennyi volt? – kérdezte anya, ahogy beléptem. Nem válaszoltam.

-    A távolság úgyis megteszi majd, amit kell! Meg amúgy is, az ilyen tini-sztároknak még normálisan tanulni sincs idejük, nemhogy barátnőt tartani!

-    Hiro nem olyan! – vágtam rá. Feldühített, minden szava hegyes nyílvesszőként hatolt belém. Bíznom kell benne és bízni is fogok! Én nem fogom őt elfelejteni, soha!

Vacsora közben is folyton Hirot tárgyalták, ezt nem bírtam hallgatni, úgyhogy a szobámba távoztam. Az ágyamra dőltem, visszafojtott könnyeim pedig folyni kezdtek. Minden rendben lesz! Elővettem a telefonom és az új hátteret bámultam: a kép, amit odaát a tisztáson csináltunk.

14. részlet

Még aznap megegyeztünk abban a kérdésben is, hogy kiknek szólunk a kapcsolatunkról: nyilvánvalóan beavatjuk a családunkat, valamint megengedte, hogy Mariéknak is lemondjam, ha elég megbízhatónak tartom őket, elvégre Hiro oldaláról is többen tudják (a csapattagok, illetve Toyogawa-san is). Rögtön azonban nem lettem volna képes elmondani senkinek, holott majd’ szétvetett a boldogság és alig bírtam tartani a szám. Legszívesebben szétkürtöltem volna az egész világnak: igen, halljátok meg, Inoue Hiro és Ogawa Naoko egy pár! – de ezt nem tehettem, így inkább el se kezdtem. Az a bizonytalanság még mindig ott bujkált minden sarokban: hogy lehet, hogy pont én lettem a barátnője? Az egész olyan volt, mint egy álom – túl szép, hogy igaz legyen.

Otthon anya kisírt szemekkel szaladt elém. Rendkívül aggódhattak értem. Beletelt egy jó órába, mire mindent sikerült elmagyaráznom nekik és megnyugtattam őket – azt azonban gyönyörűen kihagytam, mi lett a „kirándulásom” végeredménye. Attól tartok, ez a nap mély sebet fog hagyni mindannyiunkban, de főleg bennük. Amolyan tabu-témának számított a későbbiekben közöttünk.

Az elkövetkező három napban egy szót sem hallottam Hiroról. Az újságokban szépen megjelentek a tagadó cikkek, tehát lassan a pletykák is elültek. Ebben a három napban lement a YO!KIDS összes hátralevő koncertje a városunkban. Péntek délelőtt volt az utolsó, és elviekben az egész csapat stábostul, mindenestül továbbállt a következő turné-állomásra, Kobéba. Ez a két hét, amit itt töltöttek, amolyan vakáció-szerűség volt számukra, illetve ugye anyagi támogatás. A turnénak több ilyen állomása is volt szerte az országban, de egyik helyen sem töltöttek annyi időt, mint itt.

Igazából a kezdetek óta tartottam ettől: mi lesz, ha továbbmennek, mi lesz, ha visszamennek Tokyoba és minden visszatér a régi kerékvágásba? Ez a – végülis csak majdnem – három eseménytelen nap után a bizonytalanságom és a kételyeim egyre jobban felerősödtek. Vajon tényleg csak egy vidéki románc, egy kisvárosi kaland voltam Hironak? Csak ennyit jelentettem volna számára: valakivel érdekesen eltölteni a vakáció napjait? Végülis elment, szó nélkül elment. Többször fel akartam hívni, vagy legalább egy üzenetet írni, de nem volt bátorságom. Úgy éreztem, a szívem törékeny porcelánná változott, amit a leggyengébb szellő is darabokra törhet. Vigyáztam ár inkább és „szélvédett” helyen tartottam.

Péntek délután Mari elhívott engem is, Arisát és Mamit is a Yanagi kávézóba, mert valami nyár végi akció volt és mindent fél áron lehetett kapni. Ismét nagyon szép idő volt, tehát kiültünk a teraszra egy napernyő alá. Feltűnően sokan voltak. Végülis tök jól elvoltunk; Arisa azzal szórakozott, hogy fel bírja-e szívni a kis szelet narancs – amit az ital szélére tettek – belsejét a szívószálával, mi pedig nevettünk rajta. Mami volt az, aki rákérdezett Hirora. Úgy éreztem, egy kisebb szellő megrezegtette porcelánszívemet, de még nem dőlt fel.

-    Nem tudom… - forgattam komoran a szívószálat a poharamban. – Azóta egy szót sem hallottam róla… - a végén sóhajtottam egy nagyot.

-    Biztos csak nagyon elfoglaltak! – próbált segíteni Mari, de csak megvontam a vállam.

-    Talán… mindenesetre, végig túl szép volt, hogy igaz legyen! – arra készültem, hogy az egész pohár gyümölcslét egy nagy lendülettel felhajtom, amikor hirtelen két kéz tapadt a szemeimre. Háttal ültem az utcának, úgyhogy nem láthattam, ki az, azt viszont hallottam, hogy a többiek kezéből kiesik a szívószál.

-    Ki az? – kérdeztem, de választ nem kaptam. – Na, ki az már?

Megpróbáltam megfordulni, hogy lássam az illetőt. Sikerül is, bár látni továbbra sem láttam semmit. Ahogy megfordultam, hirtelen két ajak tapadt az enyémre. A szívem nagyot dobbant. Hallottam, ahogy a lányok csendesen ujjonganak mögöttem. Hiro!

Levette a kezét a szememről – tényleg ő volt.

-    Hiro! – dünnyögtem ámultan.

-    Azt hittem, már el is felejtettél! Vagy talán csak a smink teszi? – mosolygott.

A szívem azt hittem, kiugrik a helyéről. El se hiszem! Mit keres itt? Nem ment el? Hát mégse lenne vége mindennek?

Odahúzott mellém egy széket és ő is leült közénk. Nagyon jól nézett ki. Egy sima farmerdzseki volt rajta valami sötét, mintás fölsővel, egy sötét csőfarmer lelógó láncokkal és valami eszméletlen csinos sportcipő. Smink nagyon minimális volt rajta, mégis teljesen úgy nézett ki, mintha egy fotózásról jött volna. A barátnőim alig bírták becsukni a szájukat a nagy ámuldozástól. Mégiscsak egy világsztárral ülnek egy asztalnál!

-    Bocsáss meg, hogy nem hívtalak! Tudod, Murakami-san nem nagyon volt elragadtatva a szökésemtől és büntetésből kemény munkára fogott mindannyiunkat. Még a végén sokkal korábban kijöhet majd az új kislemezünk! – nevetett.

-    Új kislemez?! – kiáltottak kórusban Mariék.

-    Igen, de ez titok! – kacsintott Hiro, majd rám nézett. Látta rajtam, hogy legszívesebben kérdések tömegével árasztanám el, úgyhogy felállt és így folytatta: - Remélem, nem bánjátok, ha elrabolom tőletek Naot! Nao, mehetünk? – nyújtotta a kezét mosolyogva.

Gyorsan kiittam az italomat, majd lassan megindultunk. Mariék még mindig alig tudták elhinni, hogy valóban Inoue Hiroval járok. Még sokáig emlegették ezt az alkalmat, amikor ténylegesen találkozhattak az énekessel.