13. részlet

Nem igazán tudtam, merre induljak, hogy merre keressem Hirot. Tettem egypár lépést vissza a parkoló irányába, majd eszembe jutott, hogy van itt egy kisebb torii-.kapu nem messze a felfelé vezető ösvénytől nyugatra. Jobb ötlet híján megindultam arra. Bár augusztus volt, hidegebb szelek fújdogálták a zöld lombokat és az eget is teljesen belepték a felhők. Esővel fenyegetőztek reggel óta, mivel azonban már dél is elmúlt, egyre érezhetőbbé vált, hogy hamarosan elered.

Hirot a torii-kapu tövében üldögélve találtam meg. Amint meglátott, komoly arcán halvány mosoly derült, felpattant és elém szaladt. Viszonoztam a mosolyát, bár valószínűleg az enyém is ugyanolyan halvány lehetett.

-    Örülök, hogy épségben ideértél! – csak bólintottam. Furcsa érzések kezdtek el kavarogni bennem és hirtelen elfelejtettem, miért is jöttem ide vagy hogy mi is történt az elmúlt órában.

-    Személyesen akartam érted menni, de a toronyőröm igencsak megnehezítette a szökésemet. Szeretnék-

-    Semmi szükség bocsánatkérésre. Végülis nem történt semmi… - gombóc volt a torkomban. A levegő is fülledté vált egyszeriben, nincs már messze az eső sem.

-    Semmi? Akár meg is ölhettek volna! – erre nem szóltam, igaza volt. Mivelhogy ő sem folytatta, kisebb csend támadt, csak a lombok zizegését hallottuk, ahogy a szél át- és átfújt minden levél között.

-    A cikkről szeretnék beszélni veled. – folytatta. – Tudod, Murakami-san eléggé felkapta vizet, amikor meglátta és arra kért, hogy hivatalosan tagadjuk le. – csendben hallgattam. Igen, igaza van, ezt kéne tenni, elvégre nem is igaz és mindkettőnket megóvnánk vele. Mégis fájt ezt hallani. Nem akartam, egyszerűen nem akartam ezt. Úgy döntöttem, a hallgatásos beleegyezés látszatát keltem, bármennyire is tiltakozik minden porcikám. Hiro azonban folytatta.

-    Én azonban nem akarom ezt! Nekem többet jelentett ez a pár nap annál, hogy ilyen egyszerűen véget vessek neki! – majd elakadt a lélegzetem, amíg őt hallgattam. – Tudom, hogy ezzel rendkívüli veszélynek teszlek, tennélek ki, de ha kell, testőröket állítok melléd vagy ami még jobb, itt maradok veled és megvédelek személyesen mindenkitől, aki bántani akarna!

-    Tu-tudod, hogy ez nem ilyen egyszerű… - a hangom el-elcsuklott, míg beszélt. Ezek lennének az igazi érzéseid?

-    Én megtenném érted! Bármit megtennék érted… persze, ez nem csak rajtam áll. Nyilván, ha te máshogy érzel, akkor… - nem mondta tovább, helyette az arcomat fürkészte, hogy kiolvassa belőle a választ. Nem mertem nyíltan ránézni, se az érzéseimet nyíltan kimondani, mégsem akartam, hogy félreértsen. Nem akartam, hogy azt higgye, én másképp érzek. Mert igen, így volt: én is legalább annyira szerettem őt, mint ő engem – már ha lehetséges ez pár nap alatt. Nem voltam teljesen biztos magamban.

-    Szóval mi a válaszod? – lépett közelebb és megemelte az állam, hogy a szemébe nézzek. Igent sugalltam a pillantásommal, de összességében elég kétségbeesett képet vághattam. Épp válaszra nyitottam volna a szám, amikor Hiro még közelebb lépett és hirtelen megcsókolt.

Tulajdonképpen nem nagyon lepődtem meg rajta, már korábban is próbálkozott. Ha megtette volna korábban, akkor sem utasítottam volna vissza. Most sem tettem. Nem állítom, hogy visszacsókoltam volna, de nem löktem el magamtól. Ez volt a válaszom, ahogy az ő válasza is.

Végül ajkaink elváltak egymástól és magához ölelt. Ezt viszont már én is viszonoztam.

-    Ezt vehetem igennek? – mosolyodott el. Nem válaszoltam, csak mellkasához szorítottam a fejemet és úgy bólogattam. Végül is még egy puszit nyomott a homlokomra és megindultunk visszafelé – kézen fogva, mint egy igazi pár.

Mire visszaértünk Yamada kocsijához, már a másik két fekete kocsi is ott állt a fák között. Utasai – Koyama és Sungmin női ruhában, hosszú parókával, Minami és egy idegen férfi, akiről később kiderült, ő a YO!KIDS menedzsere, Toyogawa-san, - a járműveknek dőlve várták visszatértünket. Amint megpillantották, hogy kéz a kézben közeledünk, kisebb ujjongásba kezdtek.

-    Akkor ma ünneplünk? – csillantak fel Sungmin szemei.

-    De egy csepp alkoholt sem! – rombolta a hangulatot Toyogawa-san.

-    E~? Ezt meg most miért mondja? – ellenkezett Koyama. – Csak adni akarja a jó menedzsert Nao előtt, holott máskor is megengedte!

Nevettek egyet, majd végülis engedett a férfi. A hangulat egyre vidámabb lett, és mintha az égen gyűlő sötét felhők is szakadozni kezdtek volna. Végül megtudtam, miért volt a két fiú női ruhában: a másik két kocsiban ők voltak az elterelők. Hogy még kevésbé lehessen az eredeti Naot tartalmazó kocsit felismerni, a másik kettőbe is ültettek egyet-egyet. Sungmin és Koyama amúgy sem vezethetett volna, így rájuk hárult a jelmezes szerep, amit látszólag élveztek is.

Még egy kérdésben kellett döntenünk: mi legyen az újságcikkel. Végül abban maradtunk, hogy Hiro és az ügynökség hivatalosan letagadja kettőnk kapcsolatát, mi azonban ezzel mit sem törődve együtt maradunk. Ez lesz a legjobb mindkettőnknek. A többiek pedig titokban tartják ezt Murakami-san előtt, ameddig csak lehet. (Igazából, ők maguk sokáig abban a hitben éltek, hogy a férfi mit sem tud a dolgokról, pedig ő a kezdetektől sejtette.)

Miután így mindent megbeszéltünk, visszaszálltunk a kocsiba és visszaindultunk a városba, reménykedve, hogy a rendőröknek sikerült rendet rakniuk a rajongók között. Ha átmenetileg sikerült is, nem sok reményt fűztek a teljes nyugalomhoz, elvégre három koncertjük még vissza volt, és a rajongók száma csak nőtt és nőtt a városban.

Épp időben indultunk vissza, mert az eső hamarosan szakadni kezdett. (bár korábban a felhők eloszlani látszottak). Még így is a megkönnyebbülés érzését hozta magával, elvégre a gondoknak átmenetileg végük volt és a boldogság elöntött mindkettőnket. Egész úton hazafelé Hiro el sem engedett az öleléséből…

12. részlet

A dörömbölések a bejárati ajtón egyre erősödtek és erősödtek, amikor a zár végül felmondta a szolgálatot és az ajtó kitárult.

Egy pillanatig biztos voltam benne, hogy most véged mindennek. Legszívesebben Hiroért kiáltottam volna, de ez csak olaj lett volna a tűzre. A legnagyobb meglepetésemre azonban nem az történt, amire számítottam.

Rajongók ezrei helyett csupán egyetlen ember lépett be, megragadta a karomat, magához rántott és kivitt a házból. Átvezetett a rajongók tömegén, közben karjával és saját testével óvott a kinyúló kezektől. Bár a rendőröknek sikerült némileg visszaszorítaniuk a felbőszült fangirl-tömeget, az összes végtagot nem sikerült a létrehozott kis ösvényen kívül tartaniuk. Gyorsan végigszáguldottunk a tömegen, majd beszállított a kocsijába, ő maga beült a volán mögé és már hajtottunk is el. Mindezt szinte lassított felvételként éltem meg és a külvilág zajából semmit sem hallottam. Mintha hirtelen senki és semmi nem lett volna rajtam és ezen az ismerős idegenen kívül a világon, aki végig a fülembe suttogta: „Minden rendben lesz! Nem hagyom, hogy bajod essék!”

Csak ezek után sikerült felismernem, hogy tulajdonképp Yamada mellett ülök a kocsiban, de még mindig erős volt rajtam a sokkhatás, így nem tudtam köszönetet mondani. Ő sem szólt egy szót sem, erősen koncentrált az útra.

A „mentőakció” – ahogy később nevezték – ugyanis ezzel még nem ért véget. A rajongók és riporterek egy része autóba szállt és követni kezdett minket, három okból is: 1: voltak, akiket még mindig az ellenem irányuló ellenszenv vezetett (de ők voltak kevesebben és az elvetemültebbek is), 2: mindenki felismerte Yamadat a megmentőm képében és sokan őt vették üldözőbe, 3: jó kis cikket lehet írni majd a történtekből.

Horrorfilmből hirtelen egy akciófilmbe csöppentem: csak úgy száguldottunk az utcákon. Miközben jobbra-balra kerülgettük a többi kocsit, csoda, hogy nem okoztunk balesetet. Hamarosan egy mellékutcából még két ilyen kocsi bukkant ki (még a rendszámuk is megegyezett). Azt a célt szolgálták, hogy a legtöbb rajongót összezavarják, és maguk után vigyék. Keveregtünk picit, majd 3 különböző irányba fordult el a három egyforma autó. A terv sikeres volt, már csak három kocsi maradt a nyomunkban. Yamada azonban ügyesen kicselezte ezeket is. Úgy száguldott az utcákon, mintha az egész város térképe a fejében lenne és tökéletesen tudná, mi után mi jön. Közben valamikor rátértünk a főútra és elhagytuk a várost. Balra rátért a város fölött magasodó hegyre vezető útra. Ezen a hegyen található a Heian-kori szentély, a város büszkesége is. Ennél azonban némileg följebb mentünk, míg el nem értük az utolsó előtti parkolót. Yamada nem tartotta biztosnak itthagyni a kocsit, így beállt a fák közé amennyire csak tudott, végül elfordította a kulcsot és az autó leállt.

-    Fú~~ Jó kis kaland volt! – fújta ki magát, miközben hátradőlt. – Jól érzed magad? – fordult felém. Homlokán izzadságcseppek gyöngyöztek. Azért őt is megizzasztotta, mire lerázta az elvetemült követőket.

-    Már rendben vagyok – bólintottam, bár nem lehettem túl meggyőző. Sok volt ez így most egyszerre. A száguldozástól kicsit felkeveredett a gyomrom és anyáékért is aggódtam.

-    A szüleid rendben lesznek, a rendőrök lerendezik azokat az elvetemült rajongókat, nem kell félned. – bólintottam, de a köszönömöt még mindig nem sikerült kinyögnöm. Csendben ültünk egy kis ideig. Kínosnak éreztem a helyzetet, rá se mertem nézni Yamadára.

-    Bizonyára foglalkoztat, miért jöttünk ide – mondta, miután másodszor is megtörölte a homlokát. – Sokat nem részletezném a dolgot, nincs rá szükség… Hiro odakint vár – nyögte ki egy kisebb szünet után. Nehezére esett kimondani, mintha nem is akarta volna. Valami foglalkoztatta, valamit szeretett volna még mondani. Nem értettem őt ebben a pillanatban.

-    Nao… - kezdte mégis. – Nagyon aggódtunk miattad és még mindig aggódom. Mindez a mi hibánk, főként Hiroé és az enyém. Nem lett volna szabad hagynom, hogy ilyen gondatlanok legyünk. Téged is veszélybe sodortalak vele… Sajnálom, nagyon sajnálom és legalább ennyire meg is vetem magam. Nem, nem akartam, hogy ez legyen belőle…

-    Ez nem a te hibád, Yamada-san! Ha valaki, hát te kicsit sem vagy hibás! Sőt! Szerencsére semmi baj nem történt, tehát végképp nem kell bocsánatot kérned! Inkább én akarok köszönetet mondani, amiért kimentettél otthonról és elhoztál ide! Most viszont beszélnem kell Inoue-kunnal is.

-    Igen, menj csak! – mondta kissé csalódottan. Az egész beszélgetés alatt nem nézett rám, végig kifelé bámult az ablakon. Kikapcsoltam az övet és kiugrottam a kocsiból.

„Te idióta!”, gondolta Yamada és a kormányra dőlt.

11. részlet

Szerencsére épségben és feltűnés nélkül hazaértem. Úgy látszik, lassabbak a hírek, mint gondoltam. Befordultam az ajtón és csendesen becsuktam magam mögött. Épp köszönni akartam, amikor a nappaliból furcsa, idegen hangokat hallottam. Nagyot nyeltem és hallgatóztam kicsit, mielőtt beléptem volna.

-    Szóval azt mondják, a lányuk egy fiút sem hozott haza a napokban? – kérdezte egy idegen hang.

-    Nem – válaszolt anya -, a hírek ugyanúgy megleptek minket is, mint mindenki mást. Bár nem lehet sok valós alapja, a mi lányunk nem az a fiúzós típus.

-    De azt nem tagadják, hogy a képen ő látható?

Nem vártam meg, mit válaszolnak, beléptem. Világos volt a helyzet. A legelső riporter már ide is ért, hogy kiderítse az igazságot. Mit tegyek? Tagadjam le vagy ne szóljak semmit? Megerősíteni semmi esetre sem mertem volna. Beszélnem kell Hiroval.

A szobában jelenlévők mind talpra ugrottak az érkezésemkor. Fogadni mertem volna, hogy az újságíró fejében már kérdések és elméletek ezrei fogalmazódtak meg, míg anyáék értetlenül néztek rám.

-    Nao, mit jelentsen ez? – anya hangjából idegességet is hallottam. Nem válaszoltam semmit. Nem akartam még jobban keresztbe tenni Hironak, tehát ez tűnt a legjobb megoldásnak. Közben sokatmondó pillantásokat vetettem a két férfi felé (mert ketten voltak).

Az ember talán nem is gondolná, mennyi meglepetést tartogathat még számára egy olyan személy is, akit születése óta ismer. Soha nem gondoltam volna, hogy ebben a helyzetben éppen apa lesz a legmegértőbb és siet legelőször a segítségemre. Valahogy sikerült megértenie (és a riporterekkel is megértetnie), hogy kívül tágasabb számukra. Magyarul: heves tiltakozás közben egyszerűen kidobta őket a házból.

Ugyan csak egy pillanatra nyílt ki az ajtó, de a látvány, ami odakintről fogadott, egyszerűen rémisztő volt: vagy 100 YO!KIDS – de legfőképp nyilván Hiro – rajongó vette körül a házat táblákkal a kezükben, sértődött, dühödt kifejezéssel az arcukon. Ezen felül jó pár újságíró és Tv-riporter is megjelent, akik a koncertek miatt már alapból a városban tanyáztak.

Ahogy kinyílt az ajtó, rögtön fényképezők villantak és a rajongók vad ordítozásba kezdtek, így kifejezve ellenszenvüket. Elsőre megrémültem, de később beláttam, milyen nevetségesen is viselkedtek. Csak azért képesek lettek volna egy csepp vízben megfojtani (vagy ami még rosszabb, anélkül is), hogy távol tartsanak a hőn szeretett Hiro-samajuktól. Pedig az élet nem ilyen. Nem látják be, hogy ezzel semmit sem használnak se maguknak, se Hironak, aki amúgy sem lehet az övék. Igen, habár ő is egy ember, akárcsak én vagy ők odakint, sohasem lehet az övék, mert egy magasabb szinten áll. Nem is értem, hogy kerülhettem vele kapcsolatba pont én. Ha jobban belegondolok, talán épp ez az, ami aggasztja őket: hogy akár ők is lehettek volna a helyemben. De nem voltak, a választás mégis rám esett, és ennek jelentenie kell valamit.

Nem ámultunk sokat a tömegen, egyből becsuktuk az ajtót, apa még be is zárta. A kiáltozásra anya is figyelmes lett. Kinézett az ablakon és onnét is a tömeget látta. Épp időben húzódott el, mert egy jókora kő süvített be mellette az ablakon.

-    Ennek már a fele sem tréfa! Jó nagy bajt kevertél nekünk, Naoko! – panaszkodott, miközben lehúzta az összes redőnyt. – Hívni kell a rendőrséget!

-    Tehetnek egyáltalán valamit? – tértem ki sikeresen egy újabb kő útjából.

-    Nyilván! – válaszolt apa. – Amit ezek itt kint művelnek, az törvénybe ütközik!

Apa tehát telefonált nekik, amíg mi anyával teljesen besötétítettünk. Mari és a többiek is sorban felhívtak, nyilván aggódtak. Én is ezt tenném a helyükben, most azonban nem hatott meg. Féltem, nagyon féltem. Hamarosan kopogás hallatszódott az ajtótól, egyre erősödött, de nem reagáltunk. Nemsokára az ablakokon is vadul zörögtek. Elképzelhetetlenül féltem, de ugyanúgy láttam ezt az érzést anya, sőt még apa szemében is. Mintha ez még nem lett volna elég, megcsörrent a mobilom is. Miután felvettem, rá kellett jönnöm, hogy ugyancsak egy rosszakaróm hív. Kinyomtam a hívást, de azon nyomban újra csörögni kezdett – de nem csak a mobilom, az összes telefon a házban. A különféle pittyegések és csörgések teljesen egybeolvadtak a hangos kiabálással és dörömböléssel. Olyan volt az egész, mint egy horrorfilm.

Kikapcsoltuk és kihúztuk az összes telefonkészüléket a lakásban és a folyosó közepére kuporodtunk, összeölelkezve. Egyikőnk sem tudta, meddig bírja még az ajtó vagy a redőny, csak bízni tudtunk. Apa folyton azt hajtogatta, hol késik már a rendőrség, anya imákat mormolt, én meg csak feszülten figyeltem. Olyan volt mindez, mint egy rossz álom, melyből nincs felébredés. Már-már a sírás környékezett. Mi lesz velünk, itt fogunk mind meghalni?

A dörömbölések a bejárati ajtón egyre erősödtek és erősödtek, amikor a zár végül felmondta a szolgálatot és az ajtó kitárult.

10. részlet

Amint hazaértem, mindennemű magyarázat nélkül berohantam a szobámba és rádőltem az ágyra. Pár pillanaton belül a könnyeim is ismét folyni kezdtek. Ez a mai túl sok volt… hogy lehet valaki ennyire bunkó, kétszínű, álnok?! Oomori Ranmaru, ezt sohasem fogom elfelejteni, erre mérget vehetsz! Ismét agyamba villant a jelenet, amikor mindenki előtt a falhoz szorított és a fülembe súgva fenyegetőzött.

Összerezzentem. Gerinctelen féreg! De ez még csak a dolog egyik oldala. Mit fognak gondolni rólunk az emberek, akik látták mindezt? Remélem nem ismert senki, és hogy a YO!KIDS ittléte elnyom minden efféle pletykát.

A koncertre természetesen nem mentem el. Meghagytam anyunak, hogy hívja fel Arisát és Mamit és adja nekik a jegyeket. Talán időben odaértek még a koncertre.

A nap hátralevő részében ki se lehetett szedni a szobámból, ugyanígy másnap se nagyon. Mari és Arisáék is felhívtak párszor, de egyszer sem vettem fel. Igazából Hiro hívására vártam, egyedül ezért nem kapcsoltam ki a telefont. De nem hívott…

Közben sok dolgot átgondoltam. Igyekeztem minél jobban elvonatkoztatni Ranmarutól. Ahogy eszembe jutott, mi történt utána Hiroval, már nem is volt olyan nehéz. Igen, őrá gondoltam. Ahogy először találkoztunk pár napja, ahogy folyton találkákat szervezett, ahogy megpuszilta a homlokom, ahogy magához ölelt és végül ahogy majdnem meg is… nem, ezt nem mondtam ki magamban sem. Nem voltam teljesen biztos, ahogy abban sem, hogy két nap alatt bele lehet-e szeretni valakibe. Bárhogy is legyen, ő bárhogy is érezzen, azt hiszem, nekem sikerült.

Másnap reggel anyunak sikerült kiugrasztania a házból: elküldött vásárolni. Nehezen sikerült rávennie azonban… Kelletlenül léptem hát ki az ajtón. Odakint hűvösebbre fordult az idő, nyoma sem volt már a múlt heti hőségnek. A felhők is gyülekeztek az égen, úgyhogy úgy gondoltam, nem ártana sietni kicsit. Így is tettem. Nem nézelődtem, csak elsuhantam minden előtt, remélve, hogy az eső előtt végzek. A bevásárlást gyorsan le is tudtam, hazafelé jövet azonban valami furcsa villant a szemembe az egyik újságos bódénál.

„Vidéki románc avagy Inoue Hiro újabb „áldozata”?” – ez állt szinte minden magazin címlapján. Néhány képet is mellékeltek hozzá, amin Hiroval vagyok – amikor segítettem neki visszajutni a koleszba az első koncert napján, amikor másnap bevitt magával a táncpróbára és amikor tegnap vígasztalt, erről több is. Az arcom a legtöbb képen tisztán látszott. Maga a cikk nem volt valami ügyesen megírva, mégis elég nagy hatást keltett. Egyáltalán nem emlékszem rá, hogy akár egy lesifotós is lett volna a közelünkben – de nem is gondoltam erre. Csak ne lehetne ilyen jól felismerni a képeken… csak ne lenne benne minden bulvár- és pletykalapban!

Lehajtott fejjel – hogy takarjam kicsit az arcom – sietősebbre vettem a lépteimet. Ha bárki is felismerne, főleg ott az újságárusnál, akkor nagy bajban lennék! Azt azonban nem is sejtettem, hogy Hiro is bajba kerülhet.

-    Ezt mire véljem? – dobta le Murakami-san Hiro elé az asztalra az újságot, aminek címlapján az a bizonyos cikk díszelgett. Hiro nem szólt semmit, csak nézett maga elé. – Tény, hogy eleinte azt mondtam, minél többet szerepeltek címlapokon és minél többet reklámozzátok magatokat, annál jobb lesz, de ez… Pedig azt is sokszor elmondtam, hogy fogd vissza magad a nőügyekben, erre?! Megmondtuk nektek az elején, hogy a sztárélet nem a bulikról és a csajozásról szól! Felelősség – erre van szükség, különben romba dőlhet minden, amin idáig dolgoztatok! Ez kell neked? Ilyen mélyre süllyedni, egy ilyen pletykaújságba… ráadásul a tegnapi koncert is katasztrófa volt! Mondd, érted, miért fektettünk belétek ennyi pénzt?

A fiú továbbra sem válaszolt. A legtöbb ponton igazat adott az igazgatóhelyettesnek, azt azonban nem érezte, hogy rossz dolgot tett volna. Mi olyan rossz ebben? Egyszer Koyama is belekerült egy ilyen lapba dohányzós botránnyal, ami persze hazugság volt, így hamar tisztára mosták. De az ő esete más volt: Hiro nem követett el semmi törvénybe ütközőt azzal, hogy megismerkedett egy lánnyal és találkoztak párszor. Nem, Murakami-san nyilván azért kapta fel a vizet, mert nem valamelyik top idollal, hanem egy egyszerű, ismeretlen emberrel kapták rajta. Nyilván a tegnapi baklövésük is rátett egy lapáttal – nem elég ugyanis, hogy késve kezdték a koncertet, de Hiro és Ranmaru az MC részben ismét majdnem összeverekedtek. Szerencse, hogy erről még nem tudott ország-világ, a hírek azonban gyorsan terjednek és Hironak nem kéne magára vonnia a média figyelmét.

-    Csak egyféleképp oldhatjuk meg a dolgot: hivatalosan letagadjuk. A te arcod úgysem látszik tisztán egyik képen sem!

-    Ezt nem tehetjük! – szólalt fel először a fiú.

-    Micsoda? Ezek szerint igaz lenne… - húzta össze a szemét a férfi.

-    És ha igen, akkor mi van? Azért sem fogom tagadni!

-    Ezt majd meglátjuk! Mára bezárlak a szobádba és nem mehetsz ki onnét sehova! Gondolkodj el egy kicsit a tegnapin is, és a main is! Istenem, de nehéz lázadó tinédzserekkel bánni!

Az ítélet ezzel eldőlt, de Hiro is megmakacsolta magát. Nem, nem fogja letagadni a kapcsolatát Naoval, már csak azért sem, mert túl fontos neki a lány. Abba azonban elsőre bele sem gondolt, milyen következménye lehet a kapcsolatuknak a lány számára. Eszébe jutott, amikor erről beszéltek a minap a táncpróbára menet. „Biztosan széttépnének!” – mondta akkor Nao a rajongók reakcióiról. Mi van, ha tényleg? 
Jó ég! Rögtön beszélnie kell Naokoval, különben nagyon elfajulhatnak a dolgok! De hogyan tudná megtenni, amikor be van zárva e négy fal közé? Belátta, hogy tényleg gondolkodnia kell, és ki kell találnia valamit, de minél előbb!

9. részlet

Ranmarut szemmel láthatóan meglepte a reakcióm és az ütésem, de nem érdekelt. A kiabálással nyilván magunkra vontuk mindenki figyelmét, de ez sem érdekelt. Csak el akartam tűnni onnét minél előbb. Csalódtam, nagyot csalódtam. Hogy rajonghattam eddig egy ilyen emberért? Nem, nem tudtam, mihez kezdjek, nem tudtam, hova menjek. Rettenetesen éreztem magam. Csalódottság, düh és félelem keverékét éreztem, de nem akartam elsírni magam mindenki előtt.

Ahogy kiviharoztam a kávézóból, nem vettem észre a többi tagot, ahogy azt sem, hogy Hiro mit cselekszik. Ő ugyanis bement a kávézóba, behúzott egyet a látszólag kábult Ranmarunak – mit sem törődve az álcáikkal -, majd utánam iramodott. Ezt csak akkor tudtam meg, amikor hirtelen valaki hátulról elkapta a kezem és magához ölelt. Először még jobban megijedtem, de amint meghallottam Hiro lágy hangját, minden félelmem elszállt és sírásban törtem ki.

-    Jól van, semmi baj! – suttogta, miközben jobb kezével a fejem simogatta. – Semmi baj, minden rendben! Nem hagyom, hogy bajod essék! Semmi baj! Sírj csak nyugodtan!

Én pedig mit sem törődve a világgal, kisírtam magam Hiro mellkasán.

Egy kis ideig még ott álltunk az utca közepén, azonban amint kicsit lenyugodtam, sétálni kezdtünk. Visszagyalogoltunk a sekély folyócskánkhoz és a mellette futó töltésen sétáltunk tovább. Hiro még mindig átkarolta és simogatta a vállam, így én is továbbra is a mellkasának dőlhettem. Jó egy fejjel magasabb volt nálam, úgyhogy nem okozott gondot.

Igazából, először amikor kiszaladtam a kávézóból, nemcsak Ranmarura, az egész YO!KIDS-re mérges voltam és – bár nem nagyon hittem az újabb találkozásban – egyiküket sem akartam látni. Hiro azonban ráébresztett, hogy a többieknek ehhez semmi közük.

Egy jó öt perces séta után leültünk a töltés oldalán. Ketten voltunk csak itt, meg pár vízimadár. Olyan volt, mintha messze elhagytuk volna megszokott világunkat és valahol máshol lennénk. Egy ideig némán ültünk, mindketten a magunk gondolataiban jártunk. Fel sem tűnt igazából, hogy mindeddig a vállára hajtottam a fejem. Jaj, de zavarba ejtő! Miért csinálom ezt? Hirtelen felültem normálisan és kicsit távolabb húzódtam kísérőmtől. Meglepődött, de nem tiltakozott. Épp bocsánatot akartam kérni a viselkedésemért, amikor megszólalt:

-    Sajnálom, Nao… minden az én hibám! Tudhattam volna, hogy valami hasonló fog történni, elvégre ismerem Ranmarut… legalábbis azt hittem, hogy ismerem… - a hangja szomorú volt és megbánással teli. Egész eddig a megfelelő szavakat kereshette…

-    Nem te tehetsz róla! – szólaltam meg először, amióta ketten voltunk. – Ő… mindig ragyog és mosolyog a kamerák előtt… Nem gondoltam volna, hogy valójában ilyen…

-    Azt hiszem, ennek is meglehet a maga oka… tudod, Ranmaru családi háttere igen zűrös. De ne is beszéljünk róla! Jobban érzed már magad?

-    Igen, kicsit… - bizonytalanodtam el. – Köszönöm, hogy itt vagy velem! Igazán sokat jelent.

-    Hát még nekem! – vágott közbe, mire kérdő tekintettel ránéztem. Válaszolni nem válaszolt, csak mélyen a szemembe nézett. Óvatosan és lassan közeledni kezdett. A szívem hevesebben kezdett dobogni, de nem akartam ellökni. Nem, mozdulni sem tudtam, a tekintetem pedig a szeméről a szájára csúszott. Alig volt 10 centi az ajkaink között, amikor hirtelen kiáltást hallottunk:

-    Na végre megvagytok! – kiabált ránk Sungmin. Hiro ösztönszerűen visszaugrott, én pedig elfordítottam a fejem. Az arcom égett, a szívem majd kiugrott a helyéről és hirtelen azt sem tudtam, melyik fűszálra nézzek magam előtt.

-    Nem illik csak így eltűnni a hercegnővel! – szólt Yamada is. – Mi is aggódtunk ám miatta! Nao, minden renben?

Bólintottam és egy halvány mosoly kíséretében felálltam és közelebb mentem hozzájuk. Hiro ugyanígy tett.

-    Ti ketten gyanúsak vagytok nekem! – tett egy félhangos megjegyzést Koyama, de senki nem foglalkozott vele.

Yamada is megveregette a hátam támogatólag, majd tudatta Hiroval, hogy menniük kell.

-    Bár nem nagyon hiszem, hogy most olyan hangulatban vagy, de azért gyere el valamelyik koncertünkre! Utána biztosan jobban érzed majd magad! – nyújtott felém Sungmin egypár jegyet a mai két koncertjükre. – Hozd magaddal a barátnőidet vagy a barátodat is és érezzétek jól magatokat! – A „barátodat” szónál Hiro alig láthatóan rám sandított és a reakciómat figyelte. Ő még ugyan nem tudta, de nem volt barátom eddig soha. Azt hiszem, most kezdem csak átélni az első szerelem korszakát…

A többiek is egyet értettek Sungmin ötletével. Mivel ilyen állapotban nem akartak egyedül hazaengedni, Yamada iderendelte valamelyik stábtagot egy kocsival és hazafuvarozott először engem, aztán magukat is, hogy felkészüljenek a koncertre…

A kolesz bejáratánál Murakami-san fogadta őket. Nem volt valami jó kedvében, főleg miután meglátta a fiúk vegyes érzelmekkel teli arcait. A fő problémát azonban korántsem ez jelentette.

- Remélem, nem tudjátok, mennyi az idő, és ezért késtetek! – választ nem kapott. – A koncert után számítok rá, hogy beszámoltok majd róla, mi történt a délután folyamán. Ranmaru is hasonlóan feldúltan, kék-zöld foltokkal az arcán érkezett haza jó 20 perce. Főképp veled szeretnék beszélni, Hiroki! Most azonban egy szót se! Menjetek és melegítsetek be! 5 perc és kezdünk!

Murakami-san ezzel befordult az ajtón, a fiúk libasorban követték. Szótlanok voltak mindnyájan és igazából azon fáradoztak, hogy a történtek ellenére jó színben tűnjenek fel rajongóik előtt. Hiro és Yamada mentek leghátul. Mielőtt Hiro is belépett volna az ajtón, a másik fiú hirtelen elkapta a vállát.

-    Ide figyelj, Hiro! Látom ám, mire készülsz, úgyhogy figyelmeztetni szeretnélek: tartsd távol magad Naokotól!

Hiro meglepődött barátja fenyegető hangnemén és nem is igazán értette az okát. Yamada pedig miután ezt kimondta, befordult Hiro előtt az ajtón és indulatosan becsapta maga mögött.

8. részlet

Másnap pontban 13:35-kor léptem be az Aomizu Café ajtaján. Igazából már egy fél órája a környéken keringtem, de nem akartam sem túl korán, sem túl későn érkezni. A szívem vadul kalapált, olyan volt az egész, mint egy első randi. Azt hiszem, így is tekintettem a találkozásunkra. Mari végül tegnap ott is aludt nálunk, így kellőképpen fel tudott készíteni a találkára: egy fehér fodros, combközépig érő szoknya volt rajtam egy sima fehér felsővel és egy hosszú, rövid ujjú fehér kötött pulcsival, mindehhez egy könnyed, szintén fehér balerinacipőt húztam. Mari a sminkkészletével is nekem esett, de alapozón túl csak szemceruzát és szájfényt engedtem neki. E mellé a hajam kivasalta és szépen a fülem mögé tűrte. Végezetül kölcsönadta a fehér szőrös kis táskáját is, így teljesen fehérben érkeztem meg.

Szétnéztem a kávézóban, hátha itt van már Ranmaru. Biztosan megismerem, ha itt van… És valóban: a fal melletti sorban középtájon egy feltűnően helyes fiú üldögélt kalapban és vastag feketekeretes szemüvegben. Le sem tagadhatta volna, hogy valami híresség… főleg azt nem, hogy ő Oomori Ranmaru. Bár a többi vendég látszólag nem foglalkozott vele,csupán lopva pillantottak rá néha.

Vettem a bátorságot és leültem a vele szemben lévő székre. A pillantása egyből rám ugrott – ettől kirázott a hideg és rossz érzésem támadt.

-    Oomori Ranmaru… san…? – tudakoltam bizonytalanul. Kezdtem kínosan érezni magam.

-    Ogawa Naoko, igaz? Veled kellett találkoznom? – hangjából semmilyen érzelmet nem vettem ki, közömbösen csengett. Bólintottam. – Nos, mit szeretnél hallani? Kérdezhetsz bármit! – ezzel hátradőlt a székén és kényelembe helyezte magát.

Hirtelen azt sem tudtam, mit mondjak. Persze, egy rajongónak rengeteg kérdése van kedvencéhez, mégsem tudtam megszólalni. Csak ültem csendben és az asztalt bámultam.

Eközben odakint, anélkül, hogy észrevettük volna, a YO!KDS többi tagja – Minamit leszámítva – az épület üvegfalához tapadt, hogy figyelemmel kísérje a találkozót. Soha nem volt még olyan, hogy Ranmaru egyedül találkozott volna egy rajongójával, és mivel általában szörnyű a modora, nem tudhatják, milyen bajt fog keverni. De főként engem sajnáltak és mind ugrásra készen álltak arra az esetre, ha történne valami.

Ettől azonban nem kellett tartaniuk, csak csendben üldögéltünk hosszú-hosszú percekig. Aztán Ranmaru türelmetlenül az órájára pillantott és némi idegességgel a hangjában megszólalt:

-    Na jó, én nem azért jöttem ide, hogy nézelődjek. A koncert előtt van még pár dolgom, tehát ha nem szólsz semmit, én elmegyek.

-    Ó, nem… én – próbáltam mentegetőzni, de egyetlen épkézláb mondatot sem sikerült kinyögnöm.

-    Ezt utálom a vidéki koszos, poros helyekben. – váltott át gúnyos panaszkodásba. – Senki nem tudja, mit akar és nem tud egy normális mondatot sem összetenni. Azért jöttünk ide, hogy „támogassuk” a helyet, azonban semmi támogatnivalót nem találtam eddig. Az emberek pedig annyira el vannak telve attól, hogy itt vagyunk… Csak hagyjuk el minél előbb ezt a szemétdombot és-

-    Elég legyen! Elég! Nem tűröm, hogy így beszélj a lakóhelyemről! – fakadtam ki. – Ti, öntelt gazdagok, akik a luxusvilághoz vagytok szokva, és ahhoz, hogy mindent megcsinálnak helyettetek; ne is csodálkozz, hogy nem érted meg az ittenieket! Hehh, nem is értem, hogy bírtad ki eddig ezen a „szemétdombon”! Csak hogy tudd, nincs szükségünk a támogatásotokra! Ugyan ki kérte? Csak megjátsszátok, hogy segíteni próbáltok! Nincs is rá szükségünk… - a nagy indulatban nem igazán tudtam, miről beszélek, úgyhogy nem sok összefüggés lehetett a mondataim között. Feldühített, nagyon feldühített. Hogy jön ő ahhoz, hogy egy várost sértegessen, csak mert nem egy metropolisz?! Beszéd közben elragadtak az érzelmeim és azon kaptam magam, hogy állva kiabálok vele.

A leskelődő tagok még jobban az üveghez tapadtak, pontosan tudni akarták, mi történik. Hiro arca egyre aggodalmasabb kifejezést öltött.

-    Mit képzelsz, kivel beszélsz így? – jött ki Ranmaru is a sodrából. Hirtelen elkapta a két karom és a falnak nyomott. Próbáltam kiszabadulni, de nagyon szorított. Megrémültem, pánikszerű félelem pásztázta végig a testem.

-    Tudod, mennyi mindent tehetnék most veled? – mondta félhangosan a fülembe. Éreztem a leheletét, a karja szorítását és végigfutott az agyamon pár kép. Egyre jobban féltem. Ösztönösen próbáltam kiszabadítani a karomat kevés sikerrel.

Eközben odakint mind egyszerre ugrottak meg.

-    Jó ég, mit csinál? – rémült meg Koyama.

-    Ezt nem hagyhatjuk! – helyeselt Yamada. Még csak épp mozdulni akart, mikor Hiro már kész volt áttörni az üvegen és leállítani Ranmarut.

Ekkor azonban hirtelen sikerült kirántanom a jobb karom csapdájából és minden erőmből pofon vágtam Ranmarut. Mindez talán egy perc alatt játszódott le, nekem azonban hosszú óráknak tűnt.

-    És még te nevezed magad feljebbvalónak? Az ilyeneknek példát kéne mutatniuk és álmokat adni az embereknek, nem illúziókba ringatni, majd hirtelen összetörni mindent! Egy ilyen ember ne becsmérelje a városomat… - ezzel kitéptem a másik karom is, felkaptam a táskám és könnyekkel küszködve kirohantam.

7. részlet

Egy jó órába beletelt az én tempómban, mire hazaértem. Útközben sok minden átfutott s fejemen, de konkrét dolgot nem tudnék említeni. Egy fontos dolog viszont csak akkor jutott eszembe, amikor megfogtam a bejárati ajtó kilincsét. Remélem nem lesz nagyon mérges…

-    Megjöttem! – kiáltottam, ahogy beléptem a házba. A konyhából hangokat hallottam, így egyből arra indultam. Legnagyobb meglepetésemre Mari állta a pult mögött és anyával szorgoskodott valamin.

-    Na végre, Nao! – sóhajtott fel amint meglátott. – Tudod mennyit vártam rád? Már nekiálltunk anyuddal sütit sütni, csakhogy teljen az idő!

-    Sajnálom! – tettem össze a kezem az arcom előtt bocsánatkérően.

-    Merre jártál? – szállt be anya is.

-    Izé… volt egy kis elintéznivalóm… - itt sejtelmesen Marira pillantottam. – Remélem, elrabolhatom Marit egy időre!

Különösebb időt nem hagytam reagálásra, hanem elkaptam a karját és kicsit megindítottam a szobám felé. Sürgősen beszélnünk kellett.

Ha ebben a pillanatban valamihez hasonlítani kellett volna magam, biztos egy kitörni készülő tűzhányót mondtam volna. A tegnap és ma történései forró magmaként kavarogtak bennem és éreztem, bármelyik pillanatban a felszínre törhetnek. Nem bírtam volna magamban tartani az eseményeket még egy napig, az biztos. Ahogy becsukódott mögöttem a szobám ajtaja, megkezdődött a vulkánkitörés.

-    Na, halljuk, hol voltál! – helyezte magát kényelembe Mari az ágyamon.

-    El se fogod hinni! Jaj, nem is tudom, hol kezdjem…

-    Egyre kíváncsibb leszek, úgyhogy ne fogd vissza magad!

-    Jól van… - vettem egy nagy lélegzetet és sikítozva, ami egyáltalán nem volt szokásom, kiböktem: - El se hiszem, találkoztam a YO!KIDS-el!!

-    Mi? Csak viccelsz, ugye? Mi? – Mari értetlenül nézett csak rám.

Aztán elővettem bizonyítékként a mobilom és mindent elmeséltem: hogyan futottam össze véletlenül Hiróval és veszítettem el a telefont, aztán hogy szereztem vissza és mi volt a jutalmam. Mari arcáról a vak is leolvashatta volna az irigykedést és a bizonytalanságot.

-    Hát ezt nem hiszem el! – szólt a végén. – Ogawa Naoko, nálad szerencsésebb lányt az életben nem láttam még!

-    Én sem tudom elhinni… olyan hirtelen jött minden… de ne aggódj, Yamada-san azt mondta: „Gyere legközelebb is és hozd magaddal a barátnőidet is!” – próbáltam utánozni Yamadat elég esetlenül, mindenesetre Mari elnevette magát.

-    De telhetetlen vagy! – dobott meg egy díszpárnával. – De mondd csak, milyen volt Minami-sama érintése?

-    Mari!- dobtam vissza a párnát, és majdnem egy párnacsata bontakozott ki köztünk, de anya hirtelen benyitott, úgyhogy leálltunk.

-    Mari, maradsz vacsorára? – mivel válaszként Mari csak „hát”-ozott, anya hozzátette: - Currys rizst csinálok, plusz a süti is elkészül addigra…

-    Úú, azt imádom! Hát, ha nem gond – szerénykedett, de anya ezt nagyon helyesen igennek vette és el is tűnt az ajtó túloldalán. Marival egymásra néztünk, elmosolyodtunk, majd hátradőltünk az ágyon.

-    Ranmaru-kunnal is találkoztál? – kérdezte. Igen, ezt szerettem Mariban: bár néha olyan, mintha csak magával törődne, valójában a barátai sorsát is a szívén viseli. Tudta, hogy Ranmaru a kedvencem, ezért is kérdezett rá.

-    Sajnos nem… - hervadt le a mosoly az arcomról. Nagyon sajnálom a dolgot… pedig vele akartam a legjobban személyesen találkozni… de hát ez van – toldottam meg egy nagy sóhajjal. Egy kis ideig némán feküdtünk és a plafont bámultuk. Próbáltam összeszedni a bátorságot és megkérdezni Maritól, mit gondol Hiróról. Ismét elmeséltem neki a kérdéses mozzanatokat, hátha ő tud valami értelmeset mondani rá.

-    Hm… bármit is mondasz, nekem nagyon úgy tűnik, mintha hajtana rád! – Talán ezektől a szavaktól féltem a legjobban, legbelül mégis olyan volt, mintha csak megerősítésként akartam volna ezt hallani valaki más szájából. És örültem neki…

-    Bejön neked, mi? – nézett rám komolyan Mari, de a végén elnevette magát. – Ej, végre Naonak is tetszik valaki!

-    Nem, Mari, félreérted, ez…

-    Már értem, miért nem hiányzott Ranmaru!

-    Jaj, Mari…

-    Ne ellenkezz! Tiszta vörös lettél!

-    Mondom, hogy nem… - és ebben a pillanatban megcsörrent a telefonom. Egymásra néztünk Marival. A pillantásával egyértelműen azt sugallta, hogy vegyem fel. Legyen…

Ismeretlen szám… vajon ki lehet az? Ismerős hang szólt bele a telefonba.

-    Egészben hazaérkezett a hercegnő?

-    Inoue-kun?

-    Bingó! De mondtam már, hogy hívhatsz nyugodtan Hirónak! De nem is ez a lényeg…

-    Honnét tudod a számomat? – szakítottam félbe, de azt hiszem, márt tudtam a választ.

-    Kimentettem, amíg nálam volt a telefonod. Ha gondolod – és igazából örülnék neki -, te is elmentheted az enyémet… - nem válaszoltam. – Szóval, igazából azt akartam kérdezni, jól érezted-e ma magad?

-    Eszméletlenül! – vágtam rá. – Nagyon köszönöm, izé…

-    Sajnálom, hogy Ranmaru nem volt ott… Mivel tudom, hogy ő a kedvenced, ezért ha gondolod, megszervezek nektek egy találkozót honlapra. De csak ha tényleg szeretnéd!

-    Óó, hát… nem is tudom, mit mondjak… - az örömöt és az izgatottságot azonban nem tudtam leplezni a hangomban.

-    Akkor ezt igennek veszem! – mosolygott, legalábbis azt hiszem. – Akkor holnap… fél kettő – ¾ kettő felé gyere az étterembe, ami ott van a folyónál, tudod… jaj, mi is a neve…

-    Aomizu Café?

-    Az-az! Úgy rémlett, valami étterem-féle… Na mindegy, szóval ott tudtok találkozni, lerendezem nektek!

-    Én… köszönöm, amit értem teszel… igazán nem tudom, mivel érdemeltem ezt ki…

-    Na majd egyszer elmondom! – a hangja játékosan csengett. – Ó, a csuda! Most le kell tennem… Majd beszélünk még! Szép álmokat, Nao hercegnő!

-    Neked is! – mondtam, de addigra már letette.

-    Nao, én ezt tényleg nem tudom elhinni! Mekkora mázlid van! – tört ki Mari, ahogy letettem a telefont. Az egész beszélgetés alatt alig bírta visszafogni magát és végig kommentált vagy legalább csak helyeslően bólogatott. – Valamit azonban meg kell mondjak, és ezt nem féltékenységből mondom! De… te is tudod, Hiro milyen… csak a debütálásuk óta 28 nyilvánosságra hozott barátnője volt… és a legutóbbival nem sokkal azelőtt szakított, hogy idejöttek… nem akarlak tehát elszomorítani, de azt ajánlom, vigyázz vele! Nem szeretném, ha csalódnod vagy szenvedned kellene miatta…

Nem válaszoltam. Sajnos ezt én is tudtam, de eddig nem gondoltam bele. Igen, Marinak igaza van, nem akar rosszat, csak meg akar védeni… de jaj, mit tegyek? Igen, még nem késő visszafordulni, még képes vagyok rá… képesnek kell lennem rá… de miért olyan nehéz?

6. részlet

A „hotelt” még mindig tömeg vette körül. Igen, egyes rajongók valóban fáradhatatlanok… Ami igazán meglepett, hogy már egy csomó idegent is láttam. Szóval elkezdtek szállingózni a holnapi koncertre. Ha valami, hát a YO!KIDS valóban fellendítette a forgalmat. Mint minden településnek, a miénknek is vannak nevezetességei, egy Heian-kori szentély. De mivel olyan egy ismeretlen hely vagyunk, sok látogatónk nincs, még a szentély ünnepnapján sem. Régebben népszerű zarándokhely volt – ezzel magyarázható a sok vendégház, amiknek többségét ma a kutya sem használja. A YO!KIDS-nek hála azonban ismét megteltek élettel ezek a házak is.

Fogalmam sincs, mikor és hogyan sikerült átverekednünk magunkat a nagy sokaságon. Talán az őket kontrollálni próbáló rendőrök segítségével, vagy nem tudom. Csak arra eszméltem fel, hogy Hiro elengedi a kezemet. Ekkor már bent jártunk a kolesz udvarának bokorrengetegében. Hiro megkönnyebbülten szabadult meg álcájától, amint kiértünk a kinti rajongók látóköréből. Igyekeztem nem lemaradni, elvégre nem tudtam, merre akar menni.

-    Elképesztő, mennyien vannak még mindig! Ha ezek az őrült rajongók megtudnák, hogy te most itt vagy velem és hamarosan a többiekkel is találkozol…

-    Biztosan széttépnének! – fejeztem be a gondolatmenetét. Így kimondva ijesztőbb volt, mint gondolatban.

-    Na azért azt csak nem! – kételkedett Hiro.

-    Nem hiszed?

-    Nem bizony! Mindenesetre, biztos nem ugyanúgy tekintenének rád, mint azelőtt!

Ebbe inkább belegondolni sem akartam. Igazából nem voltam népszerű a suliban, az osztálytársaimon kívül nem sokan ismerhettek. És én sem ismertem sok mindenkit… Hiába lakok 16 éve ebben a kisvárosban, mégse tudom, ki kicsoda… Az idősebbek közül viszont talán többen ismernek - anyáék révén.

Hiro az oldalsó, keleti bejáraton vezetett be. Közben elmesélte, hogy a földszinti edzőtermet alakították át próbateremmé és most valószínűleg mindenki ott gyakorol. Óvatosnak és észrevétlennek kell azonban lennünk, hogy a többieket kellőképp meglepjük. Valami gyanús volt ebben a szövegben.

Végül megálltunk a kétszárnyú ajtó előtt és behallgatóztunk. Zene most nem szólt, a táncokat viszont nyilvánvalóan gyakorolták, mert hallottuk a lamináltpadló nyikorgását és a lábak dobogását. Mielőtt benyitottunk volna, Hiro még valamit kérdezett.

-    Ki a kedvenc tagod?

-    Hát… - kicsit elgondolkodtam, de végül az igazat mondtam. – Oomori Ranmaru… san…

-    Ranmaru? – csengett felháborodottan a hangja. Végül inkább csalódott arckifejezést öltött és egy bólintás kíséretében folytatta: - Jól van, megígérem, hogy találkozhatsz, és külön beszélhetsz is vele. Mindenesetre most maradj itt, míg nem szólok, oké? Ne aggódj, gyors leszek! – kacsintott és bement az ajtón.

A négy fiú – a Yama-duó, Sungmin és Minami – valóban táncot gyakoroltak, amikor Hiro benyitott. Ahogy szétnézett, némi megkönnyebbülés kerítette hatalmába, mert Ranmaru nem volt jelen, így nem szidhatta le késésért. A másik négy fiú biztos nem tenne ilyet.

Hiro ahogy belépett, rögtön kezdődött a színészkedése, bár mostanra már a többiek számára is nyilvánvaló volt, hogy meglépett valahová. De azért végighallgatták a színjátékot.

-    Jaj, fiúk! – kezdte. – Bocs, hogy ilyen sokáig tartott! De annyira rosszul voltam… Azt hiszem, pár kilóval könnyebb lettem! – mellé mosolygott, mint a vadalma. – Hol is tartottunk? Melyik számot gyakoroltuk? – a fülig érő mosolya azonban szúrós tekintetekbe ütközött.

-    Na jó, merre jártál? – szólalt meg Minami. – Kifogásokat nem fogadunk el!

-    Hát… - kezdte Hiro, majd vett egy nagy lélegzetet és tálalni kezdett. – Emlékeztek a tegnapi kalandomra? Ma újra találkoztam a hercegnővel! – erre Minamin kívül mindenki felengedett. – Sőt, itt is van velem! – mondta, miközben az ajtóhoz ment és behúzott engem. – Íme, a megmentő hercegnőm! Hercegnő, íme, a YO!KIDS lovagjai!

Kissé szégyellősen léptem be és azt hiszem, az ájulás is kerülgetett. Csak diszkréten hajlongtam előttük, ők azonban, mintha valami nagy dolog történt volna, rögtön sikongatni és ordítozni kezdtek örömükben – Minami kivételével. Amolyan sorféleségbe álltak elém és mind bemutatkoztak.

-    Yamada Keiichirou vagyok, örvendek hercegnő! – rázott velem kezet.

-    Ogawa Naoko vagyok! – feleltem rá bizonytalanul. A hideg és a meleg felváltva futkározott rajtam.

-    Én pedig Koyama Yusuke! – és ő is kezet rázott, monoton hangon válaszoltam.

-    Dae Sungmin! – és kézfogás. – Mintha már láttalak volna valahol! Talán tegnap a koncerten?

-    Ó, igen! – mosolyodtam el. – Akkor is kezet ráztunk. De meglep, hogy emlékszel!

-    Áá, tudod, nincs sok szólósorom, így míg a többiek énekelnek, van időm nézelődni a közönség soraiban. – erre nem kicsit lepődtem meg.

A sorban Sakuraba Minami következett volna, de ő nem nyújtotta a kezét, inkább a folyton mögöttem álló Hirohoz szólt.

-    Remélem, tudod, mekkora bajban leszünk, ha Murakami-san meglátja őt!

-    Akkor rejtsük el együtt! – válaszolt gondolkodás nélkül, csillogó szemekkel Hiro. – Elvégre egyazon lovagrendhez tartozunk! Mellesleg, lovagi kötelességem meghálálni, amit értünk tett!

Végülis Hiro szavai hatással voltak Minamira, aki menőn elmosolyodott, először belecsapott Hiro tenyerébe, majd kézfogás közben elmondta ő is a nevét. Valamiért olyan jó érzés volt látni, hogy összetartanak. Ez valami melegséget ébresztett a szívemben. Talán Minaminak mutatkoztam be a leglelkesebben.

Igazából nem gondoltam bele, hogy Hiro bajba kerülhet, amiért behozott ide. Nem akartam gondot okozni nekik, így eldöntöttem: nem maradok sokáig. Elképesztően jó érzés találkozni és kezet rázni mindnyájukkal, de ez is csak egy álom; olyan, mint egy álom, melyből bármelyik pillanatban felébredhetek. Ettől féltem a legjobban talán. Volt még egy félelmem a lebukáson kívül: hogy Ranmaru fel sem bukkan. Erre nem akartam gondolni, épp elég öröm az is, hogy a többi öt taggal találkozhattam, és talán egyedüli rajongóként belenézhetek a próbájukba is. De mégis, ha Ranmaru is itt lenne…

Kiálltam a terem egyik sarkába és leültem egy padra a fiúk háta mögött úgy, hogy a szemközti tükrökből szemből is lássam őket. Eközben ők beálltak és átvettek néhány mozdulatot az egyik táncból. Néhány perc telt csak el így, aztán Yamada félbehagyta a táncot és így szólt:

-    De ez így unalmas Naokonak, nem? Ha csak néz minket hátulról…

-    Igazad van! – értett egyet vele Hiro is. – Nao, melyik a kedvenc számod?

-    Ó, nem, ez igazán nem unalmas, én… - mentegetőztem, de esélyem sem volt ellenük. Belül a fejemben végig ez kalapált: „Naonak szólított, épp hogy találkoztunk, rögtön a becenevemen hív! El se hiszem!” – A kedvenc számom… - adtam be a derekam – A kedvencem a ’Ganbatte! Fight!’, mert ez mindig erőt ad!

-    Jól van! – csapta össze a tenyerét Yamada. – Akkor vegyük át a ’Ganbatte! Fight!’ koreoját!

-    Nao, gyere te is! – nyújtotta a kezét Hiro. – Megtanítunk pár lépést! – Míg odahúzott a többiekhez, végig az órát bámulta a tükörből és zavartan tudakolta Minamitól, mikor jön vissza Ranmaru. Persze nem tudta se Minami, sem a többiek.

Hiro maga mellé állított és elkezdte magyarázni, mit kell csinálni a kezemmel és a lábammal a refrén résznél. Szörnyen rossz táncos voltam, így meggyűlt velem a bajuk, de igazából mind jól éreztük magunkat. Még Minami is mosolygott.

A tánc legjobb része azonban a refrén után következett. Mivel az egész ilyen bolondos kis szám, a koreográfiája is ilyen stílusú. A második refrén után egész pontosan olyan rész következik, melyben 5 tag egymással szemben állva, karjukat magasan előretartva kapukat képeznek, amin a hatodik átfut, míg az csukódik le mögötte, és ahogy kiér, egy vicces, bolondos pózt vesz fel a kamera előtt, majd gyorsan beáll a kapu legelejére új elemet alkotva, mert hátulról már érkezik a következő. Ez addig megy, míg mindenki egyszer átmegy a kapun, majd kipörögnek, még pár lépés és kezdődik Hiro szólórésze.

Ennek a résznek a gyakorlása úgy ment, hogy Hiro kezdte a kapun való áthaladást és magával húzott engem is. Ezt a részt többször is elpróbáltuk, mert volt, hogy ránk csukódott a kapu és olyan is, hogy nem tudtam időben beállni. Egyetlen vigaszom az volt, hogy a többieket, főként Sungmint is odacsuktuk párszor. Összességében nagyon jól szórakoztunk. Utolsó alkalommal, amikor csináltuk, Yamada is megragadta a kezem és vele is átmentem a kapun.

-    Nehogy már kisajátítsátok a hercegnőt! Nao, gyere velem is! – szólalt fel Sungmin. Ennek eredményeképp végül mindenkivel végig kellett csinálnom, amit végülis élveztem is

Még egyszer-kétszer eljátszottuk ezt a részt, de aztán rémülten néztem az órára: fél 5 lesz, lassan két órája itt vagyok! Igazából csoda, hogy ez idő alatt nem jött be senki, még Ranmaru se. Ezt még mindig sajnáltam kicsit, de mindegy. Hiro azonban többször is rákérdezett, merre lehet Ranmaru és türelmetlenül tekintgetett az órára.

-    Azt hiszem, ideje hazamennem! – szólaltam meg, ahogy kis pihiszünetet tartottunk.

-    Eh? De miért? Maradj még! – volt a többiek reakciója.

-    Nem lehet… Bajba kerülhettek miattam és otthon is megígértem, hogy nem hagyom üresen a házat… Kicsit elszaladt az idő… Nagyon köszönöm, hogy itt lehettem, nagyon jól éreztem magam! YO!KIDS a legjobb!

-    Legyen – egyezett bele Yamada is -, de Hiro, kísérd ki! Ügyelj rá, hogy senki ne lásson meg és juttasd ki a hotel területéről! Ebben te vagy a legjobb…

Nem kellett kétszer mondani, a fiú magától is ezt tette volna. A búcsú csaknem könnyekig fajult, amin nagyon meglepődtem. Igazából, Yamada búcsúszavai vertek leginkább szöget a fejembe: „Gyere máskor is és hozd a barátnőidet is!”

-    Elmagyarázom neked, hogy is működik ez a kiszökés dolog! Mindig meg kell keresni azt a részt, ahol… - és Hiro mondta, mondta, de semmire se tudtam odafigyelni. Ismét a történtek töltötték ki a gondolataimat. Úgy tűnhet talán, hogy igen nehezen tudok odafigyelni másokra és sokszor lefagyok, de szerintem bárkiből hasonló hatást váltana ki világsztárokkal (mindig ezzel a túlzással éltünk, ha a YO!KIDS-ről volt szó) való találkozás. Valóban olyan volt minden, mint egy álom, és most ugyanúgy véget is ér. És még Ranmaruval sem találkozhattam… legszívesebben sírva rohantam volna vissza, hogy ne kelljen még elmennem, de ezzel ugye őket is bajba sodornám. Egyedül Yamada hozzám intézett szavai és Hiro közelsége tartotta bennem a lelket.

-    És ha mindez nem válik be, akkor egy alagutat kell ásni és azon keresztül, ha ügyes vagy, kikerülhetsz minden zavaró tényezőt és mehetsz szabadon, amerre akarsz. – fejezte be a magyarázatot. – Nekünk persze simábban fog ez menni erre, ni! – mutatott két bokorra.

Kicsit széthúzta őket, így láthatóvá vált egy rés a kerítésen, melyen guggolva pont kifért egy ember. A túloldalon egy földes utca volt, teljesen rajongómentes.

-    Ez az én titkos utam! Erre biztosan kikerülheted a tömeget. Tuti ne kísérjelek haza?

-    Jaj, nem kell! – mosolyogtam rá, bár legbelül az ellenkezőjét gondoltam. Meg akartam köszönni a mát, de végül nem tudtam mit mondani.

-    Jól van, legyen… - bólintott Hiro, majd hirtelen közelebb húzott és megpuszilta a homlokom. – Vigyázz magadra! – mondta, ezzel eleresztett és hátrált pár lépést.

Tudtam, ezzel arra utalt, menjek, és én is tudtam, ezt kéne tennem, de nem bírtam megmozdulni. A lábaim nehezek lettek és belül valami furcsa érzés kerített hatalmába. Ez… csak nem?

Hiro pajkosan elmosolyodott, intett egyet és elindult vissza az épület felé. Néztem utána egy ideig, de igazából nem sokat láttam. Az iménti jelenet játszódott le előttem újra és újra, mellette pedig a kérdés: ez mi volt?