14. részlet

Még aznap megegyeztünk abban a kérdésben is, hogy kiknek szólunk a kapcsolatunkról: nyilvánvalóan beavatjuk a családunkat, valamint megengedte, hogy Mariéknak is lemondjam, ha elég megbízhatónak tartom őket, elvégre Hiro oldaláról is többen tudják (a csapattagok, illetve Toyogawa-san is). Rögtön azonban nem lettem volna képes elmondani senkinek, holott majd’ szétvetett a boldogság és alig bírtam tartani a szám. Legszívesebben szétkürtöltem volna az egész világnak: igen, halljátok meg, Inoue Hiro és Ogawa Naoko egy pár! – de ezt nem tehettem, így inkább el se kezdtem. Az a bizonytalanság még mindig ott bujkált minden sarokban: hogy lehet, hogy pont én lettem a barátnője? Az egész olyan volt, mint egy álom – túl szép, hogy igaz legyen.

Otthon anya kisírt szemekkel szaladt elém. Rendkívül aggódhattak értem. Beletelt egy jó órába, mire mindent sikerült elmagyaráznom nekik és megnyugtattam őket – azt azonban gyönyörűen kihagytam, mi lett a „kirándulásom” végeredménye. Attól tartok, ez a nap mély sebet fog hagyni mindannyiunkban, de főleg bennük. Amolyan tabu-témának számított a későbbiekben közöttünk.

Az elkövetkező három napban egy szót sem hallottam Hiroról. Az újságokban szépen megjelentek a tagadó cikkek, tehát lassan a pletykák is elültek. Ebben a három napban lement a YO!KIDS összes hátralevő koncertje a városunkban. Péntek délelőtt volt az utolsó, és elviekben az egész csapat stábostul, mindenestül továbbállt a következő turné-állomásra, Kobéba. Ez a két hét, amit itt töltöttek, amolyan vakáció-szerűség volt számukra, illetve ugye anyagi támogatás. A turnénak több ilyen állomása is volt szerte az országban, de egyik helyen sem töltöttek annyi időt, mint itt.

Igazából a kezdetek óta tartottam ettől: mi lesz, ha továbbmennek, mi lesz, ha visszamennek Tokyoba és minden visszatér a régi kerékvágásba? Ez a – végülis csak majdnem – három eseménytelen nap után a bizonytalanságom és a kételyeim egyre jobban felerősödtek. Vajon tényleg csak egy vidéki románc, egy kisvárosi kaland voltam Hironak? Csak ennyit jelentettem volna számára: valakivel érdekesen eltölteni a vakáció napjait? Végülis elment, szó nélkül elment. Többször fel akartam hívni, vagy legalább egy üzenetet írni, de nem volt bátorságom. Úgy éreztem, a szívem törékeny porcelánná változott, amit a leggyengébb szellő is darabokra törhet. Vigyáztam ár inkább és „szélvédett” helyen tartottam.

Péntek délután Mari elhívott engem is, Arisát és Mamit is a Yanagi kávézóba, mert valami nyár végi akció volt és mindent fél áron lehetett kapni. Ismét nagyon szép idő volt, tehát kiültünk a teraszra egy napernyő alá. Feltűnően sokan voltak. Végülis tök jól elvoltunk; Arisa azzal szórakozott, hogy fel bírja-e szívni a kis szelet narancs – amit az ital szélére tettek – belsejét a szívószálával, mi pedig nevettünk rajta. Mami volt az, aki rákérdezett Hirora. Úgy éreztem, egy kisebb szellő megrezegtette porcelánszívemet, de még nem dőlt fel.

-    Nem tudom… - forgattam komoran a szívószálat a poharamban. – Azóta egy szót sem hallottam róla… - a végén sóhajtottam egy nagyot.

-    Biztos csak nagyon elfoglaltak! – próbált segíteni Mari, de csak megvontam a vállam.

-    Talán… mindenesetre, végig túl szép volt, hogy igaz legyen! – arra készültem, hogy az egész pohár gyümölcslét egy nagy lendülettel felhajtom, amikor hirtelen két kéz tapadt a szemeimre. Háttal ültem az utcának, úgyhogy nem láthattam, ki az, azt viszont hallottam, hogy a többiek kezéből kiesik a szívószál.

-    Ki az? – kérdeztem, de választ nem kaptam. – Na, ki az már?

Megpróbáltam megfordulni, hogy lássam az illetőt. Sikerül is, bár látni továbbra sem láttam semmit. Ahogy megfordultam, hirtelen két ajak tapadt az enyémre. A szívem nagyot dobbant. Hallottam, ahogy a lányok csendesen ujjonganak mögöttem. Hiro!

Levette a kezét a szememről – tényleg ő volt.

-    Hiro! – dünnyögtem ámultan.

-    Azt hittem, már el is felejtettél! Vagy talán csak a smink teszi? – mosolygott.

A szívem azt hittem, kiugrik a helyéről. El se hiszem! Mit keres itt? Nem ment el? Hát mégse lenne vége mindennek?

Odahúzott mellém egy széket és ő is leült közénk. Nagyon jól nézett ki. Egy sima farmerdzseki volt rajta valami sötét, mintás fölsővel, egy sötét csőfarmer lelógó láncokkal és valami eszméletlen csinos sportcipő. Smink nagyon minimális volt rajta, mégis teljesen úgy nézett ki, mintha egy fotózásról jött volna. A barátnőim alig bírták becsukni a szájukat a nagy ámuldozástól. Mégiscsak egy világsztárral ülnek egy asztalnál!

-    Bocsáss meg, hogy nem hívtalak! Tudod, Murakami-san nem nagyon volt elragadtatva a szökésemtől és büntetésből kemény munkára fogott mindannyiunkat. Még a végén sokkal korábban kijöhet majd az új kislemezünk! – nevetett.

-    Új kislemez?! – kiáltottak kórusban Mariék.

-    Igen, de ez titok! – kacsintott Hiro, majd rám nézett. Látta rajtam, hogy legszívesebben kérdések tömegével árasztanám el, úgyhogy felállt és így folytatta: - Remélem, nem bánjátok, ha elrabolom tőletek Naot! Nao, mehetünk? – nyújtotta a kezét mosolyogva.

Gyorsan kiittam az italomat, majd lassan megindultunk. Mariék még mindig alig tudták elhinni, hogy valóban Inoue Hiroval járok. Még sokáig emlegették ezt az alkalmat, amikor ténylegesen találkozhattak az énekessel.