20. részlet

Szombat reggel kicsit még álmosan érkeztek meg az állatkerthez. A tényleges forgatás csak 10 körül kezdődött, de számos előkészületet kellett tenni előtte, a legfontosabb dolog pedig a párok kisorsolása volt. A rajongók már hozzá voltak rendelve mindegyik fiúhoz és lányhoz, tehát tényleg csak a párok hiányoztak. Mivel az RRG-ben eggyel kevesebben voltak, mint a YO!KIDS-ben, így a fiú, akinek nem jut pár, lett az aznapi műsorvezető. Az izgalom a tetőfokára hágott, ahogy a fiúk húztak a cetlik közül, amire az RRG-s lányok nevei voltak felírva, vagy épp semmi. Az első nap párjai tehát: Yamada és Namie, Ranmaru és Riku, Minami és Suzu, Hiro és Shiki, Sungmin és Kin és végül Koyama lett a műsorvezető.

Amíg a rajongók megérkeztek, a műsor egyik szellemi atyja és rendezője elmagyarázta Koyamának, hogy mit kell majd továbbadni a társainak a mai küldetéssel kapcsolatban, továbbá arra is felhívta mindenki figyelmét, hogy ehhez a műsorhoz nem készült forgatókönyv, a feladatokat és büntetéseket leszámítva, tehát nagyon vigyázzanak, hogyan viselkednek és miket mondanak, mert nem biztos, hogy ki lesz vágva.

A mai küldetés tehát: az állatkertben elrejtettek 5 db pecsétet, amit meg kell találniuk és bizonyítékként egy kis noteszbe pecsételniük vele – amit közben mindenkinek szétosztottak, egyet-egyet páronként. A pecsétek az állatkert egész területén belül akárhol lehetnek, viszont mindössze két órát kapnak, hogy összegyűjtsék őket A két óra leteltével a gyerek-részleg színpadjánál kell összegyűlni. A kamerások figyelik majd őket, így akarják elkerülni a csalást.

-    A vesztes büntetésben részesül, amit egyelőre még nem árulhatok el. Most pedig menjetek a helyetekre és kezdődjék a játék! – fejezte be Koyama a tájékoztatót. – Ja, és még valami! A vonatot tilos használni! Jó szórakozást!

Ahogy végzett Koyama, a párok szétszéledtek azokra a helyekre, ahonnét indul a játék: Yamadáék a főkapuhoz, Ranmaruék az Ikenohata kapuhoz, Minamiék a Benten kapuhoz, Hiroék az egysínű vasút keleti állomásához, Sungminék pedig az állatkert legészakibb pontjában található mosdókhoz mentek. Amikor kereken tízet ütött az állatkert órája, mind megindultak, hogy megtalálják a pecséteket. Térképet senki nem kapott, csupán korábbi emlékeikre – ha voltak olyanok – és a területen itt-ott felállított térképekre támaszkodhattak.

Hiroéknál a lányok mindenáron a Shinobazu tóhoz akartak menni, vagy legalábbis Shiki akarta, de mégis a fiúk logikus gondolkodása alapján a majmokhoz mentek elsőként és sikert arattak: találtak egy pecsétet.

A két rajongó, akik velük voltak, egymás teljes ellentétei voltak. A fiú Matsushita Ryo 19 éves volt, magas és jóképű. Az álma az volt, hogy énekes legyen, és bár YouTube-on kisebb rajongótábort tudhatott magáénak, még egy ügynökség meghallgatásán sem sikerült átmennie, pedig Hiro szerint mindene megvolt, ami egy idolnak kell. Ő a kamerák előtt sem szégyenlősködött és Hiroval elég jól össze is barátkoztak (holott ő igazából Shikihez jött).

A lány, Harada Kaede 16 éves volt és Hirot ahányszor ránézett, egy porcelánbabára emlékeztette: alacsony volt és makulátlan fehér bőre volt, vállig érő egyenes fekete haja és hatalmas barna szemei voltak, csöpp kis szája piros volt. Látszott rajta, hogy jómódú családból származik. Beszélni viszont nem beszélt sokat, de azt nem tudták eldönteni, hogy vajon a természete ilyen vagy csak zavarban van Hiro, esetleg a kamerások miatt.

Az idő rohamosan telt, de a pecsétek nem igazán akartak szaporodni. Többször is szembetalálkoztak a többi taggal, de ők nyilván nem árultak el semmit, még azt se, hány pecsétjük van eddig, nemhogy s helyet, ahol megtalálták.

Már csak 10 perc volt hátra és még mindig csak három pecsétjük volt. Megálltak tehát egy térkép előtt, hogy logikusan átgondolják a dolgokat.

-    Még legalább egy pecsétet mindenképp szereznünk kell! – mondta Hiro elszántan. – Merre nem jártunk még, ahol lehet?

-    A pagodánál, talán? – mutatott rá Shiki.

-    Ez az, ez az! De az nagyon messze van! – hervadt le a mosoly Ryo arcáról.

-    Hát majd futunk! – Hiro szeme csakúgy lángolt az elszántság tüzétől.

Nekiindultak tehát és pont, mielőtt delet ütött volna az óra, benyomták a negyedik pecsétjüket.

-    Most már tuti nem veszítünk! – örült Hiro.

A találkozóhely elég messze volt tőlük, így, hogy mielőbb odaérjenek, a kamerások engedélyével vonattal mentek. Mint a gyerekek, úgy élvezték az utat, főleg a fiúk.

Már mindenki ott volt a színpadnál, mire ők is odaértek. Gyorsan leadták a noteszüket, hogy összesítsék az eredményeket és megállapíthassák a győztest. Koyama minden tőle telhetőt beleadott a műsorvezetői szerepébe, még a többieket is lenyűgözte. Bár igazából abban a pillanatban mindenkit jobban érdekelte a végeredmény, tehát ezt csak akkor vették észre, maikor visszanézték a műsort.

-    Kis figyelmet kérnék! – lépett Koyama a színpadra. Mindenki elhalkult. – Megvannak az eredmények! Tehát, a mai feladatot legsikeresebben végrehajtó, tehát a győztes csapat 5 pecséttel nem más, mint… - dobpergés, Koyama imádta húzni az idősebbek idegeit. – Nem más, mint… a Ranmaru és Riku csapat! Gratulálunk nekik! A legkevesebb pecsétet összegyűjtő, tehát a mai nap vesztes csapata 3 pecséttel a Sungmin és Kin csapat!

-    Nem is igaz! – kiabált be Kin. – Belenyomtuk a negyediket is!

-    Igen – vette vissza a szót Koyama -, de az már a kétórás határidőn kívül esett! Sajnáljuk, készüljetek fel a büntetésre! Garantálom, hogy nem fogtok unatkozni! Ami a másik három csapatot illeti, mind 4 pecsétet gyűjtöttek össze! Gratulálunk nektek is, reméljük mindenki jól érezte magát! Mostantól kezdve pedig érezzétek jól magatokat az állatkertben, nyugodtan szétnézhettek; a Sungmin és Kin csapat pedig jöjjön velem, hogy letöltse a büntetését! – ezzel Koyama letudta a mai feladatát, most már csak a büntetőmunkát kellett levezényelni, aztán hozzácsapódhatott bárkihez, hogy játsszon egyet az állatkertben.

A büntetőmunkához átsétáltak a keleti parkrészre. Minél közelebb értek, a kis csapat annál szívesebben visszafordult volna. A feladat ugyanis nem más volt, mint kitakarítani az oroszlánok ketrecét. Sungminnek és Kinnek kötelező volt, viszont a két rajongó választhatott.

-    Ha már együtt vesztettünk, együtt is bűnhődjünk! – volt a srác hozzáállása.

Mindnyájan belebújtak tehát a gondozó-öltözékbe és beléptek a ketrecbe. A lány, aki velük volt, félt az oroszlánoktól, azonban ahogy Sungmin a kezét nyújtotta neki és nagy barna szemeivel ránézett, nem bírt ellenállni. Míg ők szorgalmasan takarítottak, az oroszlánok kicsit távolabb feküdtek. Mint holmi királyok és királynék, úgy tekintettek feléjük, és nem ütötték az orrukat a „közemberek” dolgába. A gondozó, aki felügyelte a munkájukat, elmondása szerint el lettek kábítva kicsit az állatok, nehogy rájuk támadjanak, amíg a rácsok ezen felén tartózkodnak. Tehát minden békésen telt, a végére még Koyama is bemerészkedett a ketrecbe és munkájuk végeztével csináltak egy csoportképet úgy, hogy az oroszlánok is benne legyenek.  Pont időben végeztek, mert amikor készen lettek a képek, a hím oroszlán elordította magát és ideges körözésbe kezdett. Valószínűleg az ebédjét várta, hisz jócskán elmúlt már dél, mire végeztek a büntetőmunkával is. Legelső dolguk tehát az volt, hogy elmentek a legközelebbi étteremig és végre nekiláttak a jól megérdemelt ebédjüknek.

A többiek ez idő alatt a nyugati rész éttermében ebédeltek, majd hosszas beszélgetések után ismét különváltak csapatokra és most már nyugodtan szétnézhettek az állatkertben. Ezt a részt is felvették még, de azt mondták, nem igazán fog belekerülni a műsorba, csak legfeljebb néhány jelenet erejéig. Nagyjából két órát töltöttek még el az állatkertben, ez idő alatt közelebb kerültek rajongóikhoz is és egymáshoz is.

Az itteni forgatások végeztével mind hazamentek, és a YO!KIDS ismét belevetette magát az eszeveszett gyakorlásba. Ugyanez volt másnap is, elvégre kedden jön ki az új kislemez, akkortól a napirendjük pedig teljesen tömve van különféle fan-eventekkel, műsoros és rádiós fellépésekkel, fotózásokkal, meg minden hasonlóval. Hogy ezt majd bírják szusszal, a hétfői napot megkapták szabadnapnak, hogy teljesen feltöltődjenek energiával és az elkövetkező hetekben a lehető legjobbat tudják nyújtani…

19. részlet

Amióta véget ért a nyári szünet, a napok sokkal fárasztóbbak lettek a YO!KIDS számára. Hiro, Sungmin és Koyama ugyanis még középiskolába jártak, Yamada pedig egyetemista volt. A napirendjük tehát valahogy így nézett ki: délelőtt és kora délután iskolában voltak, délután egész estig próbán voltak és este, illetve éjjel jutott idő a tanulásra és az iskolai feladatokra. Nyilván amikor valamilyen forgatás volt vagy bármi hasonló, nem mentek be a suliba. Most pedig, hogy nyakukon volt a megjelenés, tényleg rengeteg dolguk volt.

Az iskola kezdete óta Hiro valamiért folyamatosan aggódott távoli barátnőjéért. A hangjában is volt valami furcsa, mintha gondterhelt lenne vagy valami nyomasztaná, de nem tudta mivel magyarázni. Kérdezni hiába kérdezte többször is, a lány semmit nem mondott. Majd ha személyesen találkoznak, úgyis ki fogja szedni belőle. Addig viszont keményen kell dolgoznia, hogy a találkozás ne hiúsuljon meg.

Egyik délután a YO!KIDS tagjai fáradtan üldögéltek a próbatermükben. Az új számuk koreográfiája igencsak nehézre sikerült, főleg a köpeny-tánc miatt. Az új szám címe amúgy „Gloom” lett. Maga a szám egy kicsit sötétebb hangulatú dance track, orgonával fűszerezve. A dalszöveg egy kicsit burkoltabb társadalomkritika a „vérszívókról” – azokról az emberekről, akik másokat könyörtelenül kihasználva akarnak feljebb jutni. Innét a videoklip felállása is: vámpírok. A vámpírjelmez elengedhetetlen kelléke a köpeny, és mivel fellépésekre is ezeket a ruhákat szánták – és a koreográfiát is erre építették -, be kellett gyakorolni a köpeny-táncot is.

Tehát a fiúk épp egy kis szünetet tartottak és fáradtan üldögéltek a próbateremben – vagy épp a ventilátorokkal játszottak -, amikor benyitott a menedzserük, Toyogawa-san.

-    Csak nem lazsálás van?

-    Ó, ugyan~~ - válaszolt Yamada, de továbbra sem mozdult senki.

-    Fontos bejelentenivalóm van a számotokra!  - tért a lényegre a fiatal menedzser. – Szerepelni fogtok egy új műsorban, az „Idol Date”-ben. Az lesz a lényege ennek az új műsornak, hogy sztárpárokat fogtok alkotni és duplarandira mentek egy-egy szerencsés rajongóval. A forgatást még a hétvégén elkezdjük.

-    Ez érdekesnek tűnik! – csillant fel Koyama szeme.

-    Kik lesznek a lányok? – tette fel a legfontosabb kérdést Sungmin, aminek hallatára mind izgalomba jöttek.

-    Nos, mivel az ügynökségünk szponzorálja a műsort, ezért a Royal Ribbon Girls lesz a partneretek! – a név hallatán mind a hat fiúból kitört az éljenzés.

A Royal Ribbon Girls, vagy röviden RRG, egy öttagú lánycsapat ugyanúgy az M.Y. Entertainmentnél. A tagok Shiki (Shinoda Kiyone, 20 éves), a vezető; Kin (Yokimura Eri, 18 éves), Namie (Ayasegawa Nanami, 18 éves), Riku (Sakamoto Mika, 18 éves) és a legfiatalabb, Suzu (Ikimura Misuzu, 16 éves). A YO!KIDS előtt egy évvel debütáltak, de egy kislemez és egy mini album után Dél-Koreába utaztak, hogy ott dolgozzanak egy ideig. Nem túl gyakori szokás, hogy japán csapatok Dél-Koreában is debütáljanak, inkább csak fordítva szokott lenni.

Az egész az M.Y. Ent. főigazgatója, Yoshikawa Masahiro ötlete volt, amolyan nemzetközi összefogást és békét akar vele hirdetni. Hong Seung Sungnak, a Cube Entertainment főigazgatójának megtetszett az ötlet és ők szerződtették a lányokat. A másik dolog, ami megfogta Yoshikawat a koreai zeneiparban, az a promóciós stratégia volt. Sokkal több lehetőségük van a koreai idoloknak az önreklámozásra, mint itt, Japánban, tehát egy-két szokást megpróbált eltanulni onnét, már amennyire a lehetőségei engedték. A lányok pedig sikert arattak Koreában is, így még ma is ott dolgoznak, tehát a YO!KIDS-nek nem sok lehetősége volt rá, hogy megismerje őket. Rajongószemmel nézve viszont tudtak róluk egyetsmást, tehát nem csoda, hogy még lelkesebbek lettek a műsorral kapcsolatban.

-    De hogy szerepelhetünk velük, amikor ők külföldön vannak? – kérdezte Koyama. Nagyon izgatottak lettek.

-    A gépük ma este érkezik, tehát örülnék, ha kimennétek köszönteni őket!

-    Még szép! – mondták kórusban.

A Szöulból érkező gép némi késéssel 9 órakor szállt le a tokyoi Haneda repülőtéren. Rengeteg – vagy 100-150 – japán rajongó fogadta az RRG-t a helyszínen. De míg a rajongók csak a repülőtér bejáratánál gyülekezhettek, az M.Y. Ent. fogadóbizottságát, Yamdat, Minamit és Sungmint a néhány testőrükkel, sokkal beljebb engedték.

Abban a pillanatban, ahogy a lányok felbukkantak a folyosón, a fiúk szája csaknem tátva maradt. Bár napszemüveg és hétköznapi ruha volt rajtuk, mégis jobban néztek ki, mint a videókon. Sungmin rögvest koreaiul köszöntötte őket, ahogy melléjük értek. A lányok koreaiul viszonozták, majd immáron japánul bemutatkoztak, ahogy a fiúk is.

-    Örülünk, hogy végre találkozhatunk az M.Y. Ent-es kisöcséinkkel! – vette át a szót Shiki, a vezető. – Bár nem sikerült még személyesen találkoznunk, de Koreából is figyelemmel kísértük szinte minden nyilvános lépéseteket és büszkék vagyunk rátok! Koreában is rendkívüli népszerűségnek örvendhettek. Keményen fogunk dolgozni, hogy senpaiként ne maradjunk le mögöttetek!

-    Ugyan, minket illet a szerencse! – szólt Yamada is.

Ezt követően összeszedték a csomagjaikat és megindultak kifelé az autóhoz. Ahogy elhaladtak a sok rajongó mellett, akik csak azért jöttek el ilyen későn ilyen messzire, hogy üdvözöljék őket, a lányok nagyon meghatódtak. A nagy, fekete sötétített ablakú kocsi csakis rájuk várt odakint a bejárat előtt. Yamada foglalta el a vezetőülést, Minami mellé, Sungmin pedig mögéjük telepedett a lányokhoz, hogy szóval tartsa őket.  Talán Sungmin volt a leglelkesebb minden tag közül. Azt remélte, kicsit használhatja koreai tudását a lányokkal és megtud egyetsmást az országról, hogy mik történnek, mi a menő mostanában, stb. Ezt csakis ottani szemmel lehet igazán tapasztalni. De a lányok fáradtak voltak és örültek, hogy végre japánul beszélhetnek, tehát inkább ez utóbbi nyelven társalogtak. Így az első két ülésen ülő fiúk is érthették a beszélgetést.

Ahogy elértek a stúdióhoz, a lányokat rögtön emlékek ezrei rohanták le. Tényleg régen jártak már itthon, és ez csak most tudatosult bennük igazán. A fiúk a régi próbatermükhöz vezették őket.

-    Jó ég, de rég voltunk már itt! – szólt Riku.

A fiúk előre engedték őket a sötét terembe, majd Minamira jutott a nagy feladat, hogy felkapcsolja a lámpát.  Abban a pillanatban, ahogy ezt megtette, minden oldalról pezsgők pukkantak és konfettik hullottak alá, a szemközti tükrös falon pedig egy hatalmas „Üdv itthon!” felirat csavarodott le. Aztán előbukkant mindenki, aki részt vett az előkészületekben: az RRG régi stábtagjai: a menedzserük, a két stylistjük, a kamerások, fodrászok, énektanárok, koreográfusok. Itt volt a főigazgató, Yoshikawa-san is, valamint a helyettese, Murakami-san és a másik három YO!KIDS-es fiú.

Yoshikawa főigazgató tartott egy rövid köszöntőbeszédet, majd koccintottak a pezsgővel és előkerült az étel-ital. A fő attrakció egy hatalmas, kétemeletes torta volt az RRG emblémájával és a tagok marcipán-másaival. A lányok könnyekig hatódtak a stáb kedvessége láttán. Még sokáig ünnepeltek, majd az est végén Murakami-san ismertette velük a kezdeti napirendjüket.

-    A holnapi napotok szabad, azt csináltok, amit akartok, de szombaton 7-kor az Ueno állatkertnél kezdjük az Idol Date forgatását! A szabadnap persze nem vonatkozik a YO!KIDS-re!

Az RRG-t már tájékoztatták a műsorról korábban, így tudták, miről fog szólni. Ahogy szóba került, mindnyájan átható pillantást vetettek Shikire, aki csak zavartan mosolygott.

18. részlet

Az elkövetkező három napban nem is volt semmi gáz. Igyekeztem láthatatlan maradni, Mami és Arisa is csak ritkán jöttek oda hozzám, de megértem őket, nem akartak Nanaék célpontjaivá válni. Ami Nanaékat illeti, ahányszor hátranéztem rájuk, csak az utálatot láttam rajtuk, meg a lenéző tekintetüket, de nem tettek semmit. Semmit, egészen péntekig.

Péntek reggel, ahogy beléptem az osztályba, rögtön csend lett. A táblára néztem, szinte vonzotta a tekintetemet és mindent megértettem. A tábla ugyanis tele volt számomra igen zavarba ejtő feliratokkal, amik tényleg úgy tüntettek fel, mint egy közönséges utcalányt, sőt még a telefonszámom is ott volt mellette.

-    Ogawa, mennyi egy menet? Remélem nem vagy még teljesen betáblázva a hétvégére, szombat este lesz egy kis szabadidőm! – gúnyolódott egyik osztálytársam.

Zavaromban kifordultam az osztályból. Ekkor vettem észre, hogy nem csak nálunk, hanem minden terem táblája tele van firkálva, de itt-ott még a falak is és a hirdetőtáblák. Szégyenemben sírni tudtam volna, legszívesebben elsüllyedtem volna a föld alá. Szóval ez volt az első támadásotok!

Az osztályfőnököm jelent meg hirtelen és rögtön elvitt magával.

-    Ogawa, mit jelentsen ez? – Nem szóltam semmit. Szerintem eléggé egyértelmű volt, hogy nem én tettem. – Van esetleg ötleted, ki lehetett?

Persze, hogy volt ötletem, sőt, biztosan tudtam, de nem akartam elárulni. Még nem. A tanárok a nap folyamán végig a tettest keresték, aki majd letakarítja, de mivel nem találták meg, ezért én vállaltam magamra a megalázó feladatot, hogy lemossam.

A táblákról az órák alatt nyilván lekerült, de a falak és hirdetők lesikálása komoly feladatot jelentett. Egész délután ottmaradtam egyedül és takarítottam. Már mindenki hazament, amikor én még mindig sikáltam; legalábbis azt hittem. Épp újra akartam tölteni vízzel a vödrömet, amikor Saori és kis csapata termett előttem.

-    Remélem, élvezed a munkát, vesztes!

-    Így jár az, aki túl el van szállva magától!

Kórusban mondogatták a maguk gúnyolódó szövegét. Mit sem törődve velük megpróbáltam elsétálni mellettük, de elkaptak és berángattak a mosdóba. Tudtam, mi fog következni, úgyhogy sikítozva megpróbáltam ellenállni, de nem ment. Ott bent aztán vízzel locsoltak, ráncigáltak, rugdostak és folyamatosan gúnyoltak. A sok víztől már én sem voltam biztos benne, hogy valóban könnyeim folynak, vagy csak a vizet érzem. Legszívesebben Hiroért kiáltottam volna, magamban ezerszer meg is tettem, de hangosan csak olaj lett volna a tűzre. És akkor jelent meg ő…

-    Héj, ti! Tahara, fejezzétek be! – szólt rájuk egy szigorú fiúhang. Felnéztem és alig hittem a szememnek: Kusaka Ryota volt az, a laza, menő srác a B osztályból. Mit keres ő itt?

-    Különben? – provokálta Saori. – Ne üsd bele az orrod abba, ami nem a te dolgod, Kusaka!

-    Te pedig jobb, ha nem húzol ujjat velem, még a végén alulmaradsz!

Látszólag ez elég volt Saorinak és utasította a „pribékjeit”, hogy hagyjanak és együtt elmentek. Kusaka odajött hozzám, megkérdezte, fel tudok-e állni és felsegített.

-    Nem értem – szólaltam meg, amikor később a tetőn ültünk és szárítottuk a ruhámat. Bár már 6 óra körül járt az idő, még érződött a nyári meleg, így volt esély a száradásra. – Nem értem, miért vagy még mindig itt, de köszönöm, hogy segítettél!

-    Csak véletlen volt! – mondta egykedvűen. – Bár elég nehéz lett volna nem meghallani a sikítozást – A földön feküdt és végig az eget nézte, míg én egy széken kuporogtam a tornaruhámban.

-    Mit csináltál itt ilyen későn? – próbáltam beszélgetni vele. Nem igazán ismertük egymást, tehát bőven lehetett volna mit kérdezni.

-    Ezt én is kérdezhetném!

-    Jól van… a kiírásokat takarítottam. Eléggé megalázó feladat.

-    Szóval te vagy Ogawa?

-    Én… sajnos. De nem azért beszélgetünk, hogy csak panaszkodjak! Bár azt hiszem, egész éjszaka itt maradhatok, mire az összeset lekaparom!

Már a gondolata is idegesített, hogy egész éjszaka ezt kell csinálnom, de legnagyobb meglepetésemre Kusaka is csatlakozott és ketten sokkal gyorsabban haladtunk. Azt viszont csak nem tudtam meg, mit keresett péntek este a suliban.

Szerencsére  ketten tényleg sokkal gyorsabban haladtunk és nyolc órára kész lettünk az egésszel. A ruhám és a hajam is megszáradt addigra nagyjából, tehát haza is mehettem. Mielőtt elváltunk volna, Kusaka még utánam kiáltott:

-    Egy dolgot ne érts félre: ezt nem miattad, hanem Nana miatt tettem!

Hazafelé végig ezen a mondaton gondolkodtam, de nem tudtam megérteni. Nana és Kusaka jártak egyszer kb. 2 hónapig, de aztán Nana dobta valami idősebb pasasért. Talán bosszút akar állni Nanán? Nem, nem tudom. Én mindenesetre sokat köszönhetek neki. Egypár kék-zöld foltom így is lett, de ha ő nem lép közbe, nem mondom, mit tettek volna…

Otthon anyáék azzal a hírrel fogadtak, hogy megvan az esküvő időpontja, úgyhogy alig vártam már Hiro hívását. Közben megszeretgettem kicsit a kutyus Hirót. Ha tudnád, mennyire hiányzol, gondoltam magamban. Te még kicsi vagy ahhoz, hogy megvédj…

Ekkor megcsörrent a mobilom. Még csak most futott végig az agyamon, milyen jó, hogy a táskámban hagytam, mert ha átvizesedett volna, teljesen elvághattak volna Hirótól.

-    Hiro, annyira hiányoztál! – támadtam le egyből, ahogy felvettem a telefont. Csaknem sírtam a boldogságtól és a fárasztó nap miatt. Hiro vidám volt, mint mindig, bár hangja a szokásosnál fáradtabbnak tűnt. Biztosan ezerrel készülnek az új számukkal.

Elújságoltam neki, hogy 24-én lesz az esküvő, Osakában. Továbbra sem tudta biztosra megmondani, tud-e jönni vagy sem.

-    Ha minden igaz, pont aznap lesz Osakában egy release eventünk, tehát talán odaérhetek. Ezek az eventek másfél órások szoktak általában lenni, tehát attól függ, hánykor lesz az esküvő… De mindent megpróbálok, hogy legalább a végén ott legyek!

Még beszélgettünk egy csomót. Legszívesebben kisírtam volna Hironak minden gondomat, de nem tehettem. Nem akartam egyszerűen. Ez Ogawa Naoko magányos harca lesz, bár talán még akad majd néhány segítőm…

17. részlet

Az elkövetkező két napomat szinte teljes egészében Maimivel és Kyouheiel töltöttem. Együtt sétáltunk a városban és bemutattunk mindent Kyouheinek vagy éppen otthon ültünk és együtt vadásztunk a YO!KIDS-re a tévében és az újságokban. Kyouhei nagyon rendes volt végig, teljesen úgy kezelt, mintha a húga lennék. Már most családtagként tekintettünk rá. Meg is tudtam róla egy-két érdekes dolgot, pl. a családjáról. Az apja valami külkereskedelmi cég feje Osakaban, míg anyja híres sebész. Az is kiderült, hogy Kyouhei nem is teljesen japán: az anyukája magyar! Már a legelső találkozáskor feltűnt, hogy van valami nyugatias vonás az arcán, de eddig nem foglalkoztam vele. Kinézetre teljesen elmegy japánnak, csak a haja az, ami természetes barna, illetve ugye az egy-két vonás az arcán.

Még soha nem hallottam Magyarországról, szóval megmutatta a térképen. Aranyosnak találtam, biztosan jó hely lehet.

-    És ott milyen nyelven beszélnek? – érdeklődtem.

-    Magyarul.

-    Tudsz mondani valamit?

-    Hát, nem vagyok túl büszke a magyar tudásomra… Mondjuk úgy, hogyha most hirtelen oda kéne költöznöm, nem lennék teljesen elveszve. – nevetett.

Sokat mesélt Magyarországról és anyukája szülővárosáról valahol az ország déli felén. Sokszor járhattak már ott. Azt is elárulták nekem, hogy úgy tervezik, az ottani rokonoknak is tartanak egy zártkörű esküvőt az ottani szokások szerint, tehát hamarosan én is ellátogathatok Magyarországra. Már előre felizgattak, nagyon várom már.

Sajnos gyorsan letelt az a pár nap, amíg itt voltak. Maimi, mielőtt elmentek volna, a fülembe súgta:

-    Hiro-kunt is elhívhatod az itteni esküvőre, ha szeretnéd és ha ráér. Zártkörű buli lesz, a médiától kell a legkevésbé tartania!

Maimi újabb adag izgalmat és reményt töltött belém. Meg akartam már kérdezni tőlük, hogy lehet-e, de mégis jobb, ha ők hívják meg. Még aznap este megkérdeztem tőle a telefonban. Vidáman beleegyezett, de így, hogy még pontos dátumot sem tudunk, nem tudott biztosra menni.

-    Szeptember 20-án jelenik meg az új kislemezünk, szóval utána rengeteg dolgunk lesz. De mindent megteszek azért, hogy ott lehessek! Hiányzol… - hangja egyenesen simogatott.

-    Te is!

-    Na, de lassan leteszem! Holnap kemény napunk lesz, leforgatjuk az új PV-nket! Nagyon tuti lesz, alig várom már! Aztán hamarosan előzetesek is jönnek ki, tehát figyeld majd!

-    Rajta leszek! – tisztelegtem a túloldalon.

-    Szép álmokat hercegnő! – és letette. Mindig így köszön el.

A nyári szünet utolsó napjai nagyon gyorsan teltek le és már csak azon kaptam magam, hogy reggel az egyenruhámban állok a tükör előtt.

-    Minden rendben lesz! – nyugtatgattam magam egész úton.

Féltem, nagyon féltem, hogy mi lesz most. Nagyon sok osztálytársam látott minket együtt Hiroval és biztos vagyok benne, hogy még többen olvastak újságot. Bár ne ismertek volna fel a képeken! Nem lesz baj! – ezekkel a gondolatokkal léptem be a termünkbe, ahol már szokásosan hangos volt mindenki. A nyári szünet részleteit lehetett elkapni minden oldalról, ha odafigyelt az ember. Némileg lehajtott fejjel a helyemhez vonultam. Eddig senki nem vett észre. Mari üres helyére tekintettem. Igen, Mari az első két hétről hiányozni fog, mert nyertek valami Japán körüli buszos kirándulást, ami pont most volt.

Már éppen fellélegeztem volna, amikor hirtelen Tahara Saori, egy az osztály legkötekedősebb, „legmenőbb” lányai közül, elkapta a vállam és megszólított:

-    Nee, mondd csak Ogawa-san, ki volt az a helyes fiú, akivel a múltkor sétáltál? A barátod? – hideg zuhanyként ért a kérdése. Hirtelen csend lett az osztályban és mindenki ránk figyelt. Nem tudtam válaszolni, csak hebegtem-habogtam, mire így folytatta:

-    Ne is tagadd! Fogtátok egymás kezét és nagyon elvoltatok! Mondd már el, ki az, olyan ismerős volt az arca!

-    Nem, ő, izé… In-… Irie-kun, a barátom – nyögtem ki nagy nehezen. – Nem hiszem, hogy láthattad volna már, mert osakai. Amikor a nővéremnél voltam, akkor ismertem meg!

-    Ó~ - hallottam minden oldalról.

-    Pedig fogadni mertem volna, hogy úgy nézett ki, mint Inoue Hiro a YO!KIDS-ből!

Saori nem adta fel. Hát jó, ha harc, hát legyen harc!

-    Sokan mondják neki – „álnevettem”.

-    És mi van az igazi Inoue hiroval? – szólalt meg egy másik lány a csapatból. – Olvasni ugye mindenki tud!

-    Nem tudom, miről beszélsz! – egyre jobban féltem. Nem akartam, hogy rám szálljanak emiatt.

-    Én Oomori Ranmaruval is láttam őket az Aomizu Cafében egy elég félreérthető helyzetben! – szólt egy harmadik lány.

-    Sőt mitöbb, Yamada Keiichirouval is látták egyesek elkocsikázni! Mivel magyarázod ezt? – vette vissza a szót Saori. Nem tudtam mit mondani. Legyőztek.

Hamarosan minden oldalról különféle gyanúsítgatások és véleménynyilvánítások kezdtek záporozni, mire hirtelen benyitott az osztályfőnök és mindenki elcsendesült. Megmenekültem.

A nap hátralevő részében szerencsére nem jöttek elő megint ezzel a dologgal, mindenesetre végig láthatatlanul viselkedtem.

Rögtön az első nap sokáig maradtam bent, mert volt egy kis dolgom a könyvtárban. Az egész iskolában ez volt a kedvenc helyem, nagyon sok időt töltöttem el itt. Tavaly a könyvtáros is én voltam, de idén előző félévben valami elsőéves vállalta el a feladatot. Aztán úgy hallottam, ő átment egy másik iskolába, szóval szerettem volna visszaszerezni régi feladatkörömet.

Ahogy kiléptem a könyvtárból és bezártam magam mögött, hirtelen Fujie Nana, az osztálytársam, a menő csajok „vezetője” támadt mögöttem.

-    Fujie-san…! – csaknem a szívrohamot hozta rám.

-    Mondd csak, Ogawa-san, tényleg igaz, amit a többiek mondtak? – nézett rám ártatlan tekintettel. Nem mondtam semmit, nem tudtam hova tenni a viselkedését.

-    Mennem kell! – tereltem el a témát és el akartam menni mellette, de ő elkapta a karom, visszarántott és a falnak nyomott.

-    Ogawa Naoko! Nem tudom, mit képzelsz magadról, de azt elmondhatom, hogy az osztálynak, sőt, az iskolának sincs szüksége ilyen hazudozós szajhákra, mint te! – szemében olyan düh és gyűlölet égett… csaknem leszúrt a tekintetével. Egy kis ideig hallgattam, majd kitéptem magam a kezéből és így szóltam:

-    Nos, mindenki magából indul ki! – és elszaladtam, így nem láthattam, milyen képet vág hozzá. Abban biztos voltam ezek után, hogy ebből nyílt háború lesz; az ilyenek, mint Nana és Saori nem állnak le egykönnyen. Jöjjön, aminek jönnie kell, erős fogok maradni! Nem győzhetnek le! De otthon nem szólok róla egy szót sem, még Hironak sem…

16. részlet

Hiro este 10 óra környékén érkezett meg a kobei hoteljükbe. Bár elég gyorsan jött az úton, egyszer megállt vacsorázni, illetve egy kicsit kerülővel is jött, aztán az is időbe telt, mire megtalálta a hotelt. Hatalmas luxusépület volt a központban, egy csoport rajongó még mindig várt előtte. Hirot már a kapuban várták, szóval nem okozott neki komolyabb gondot a bejutás. Nem mintha amúgy okozott volna…

Felkísérték a szobájába – ami történetesen a 8. emeleten volt, tehát egyik kedvenc játékszerét, a liftet már igénybe is vehette. Ahogy kinyitották a szobája ajtaját, egyből tudatosult benne, hogy a szobabeosztások maradtak a régiek, tehát Koyamával és Sungminnel van egy szobában. Legalább nem kell elviselnie Ranmarut, akivel még mindig nem volt teljesen kibékülve.

-    Yo, tesó! – intett Sungmin, amint belépett a szobába. – Jó sokáig elmaradtál!

-    Bizonyám! – jött ki a fürdőből Koyama egy szál törölközőben. Sungminen is csak köntös volt. – És hogy van az apukádnak a testvérének a mije is?

-    Apa bátyjának az idősebb bátyjának az idősebb fiának a feleségének a húga. – javította ki az újonnan érkezett. – És köszöni, remekül van! – kacsintott mellé.

-    Remélem, te sem csináltál vele semmi rosszat! – lépett ki a fürdőből Yamada is, szintén egy szál törölközőben.

-    Ugyan, mire gondolsz? – válaszolt félvállról, miközben leroskadt az egyik székbe. – Taichou – néha így nevezték Yamadát, csak mert ő volt a csapat vezetője -, megint együtt zuhanyoztatok?

-    Áá, csak fogat mostam! – mutatta fel bizonyítékként a fogkeféjét. – Már rég leszoktunk róla! – dobott a nyakába egy másik törölközőt, szájába vette a fogkefét és leült a harmadik szabad székre. Sungmin már az ágyon hevert és a Twitterjére írogatott, Koyama pedig pakolt egy-két dolgot, majd ő is elterült egy ágyon.

-    Remélem, nem okoztál megint bajt a távollétünkben! – lépett ki Minami is a fürdőből, egy tiszta törölközőt dobott Hironak és leült Koyama helyére.

-    Hányan vagytok még ott bent? – nézett meglepődve Hiro, majd hirtelen felugrott és levágta a törölközőt. – Ti álszentek! Nélkülem tartottatok csoportos zuhanyzást?

-    Miről beszélsz, drága? – nevetett Yamada. – A kulcs egész végig Key-channál volt! Senki nem mehetett be!

Ezen a kijelentésen már mindnyájan dőltek a röhögéstől. Elsütöttek még egypár viccet, majd Sungmin csinált egy csoportképet és kipostolta Twitterre, valamint „Key-chan” is előkapta a kameráját és lekapta a csapat egy őrületes pillanatát. A végén aztán mindenkit a zuhanyzásról interjúvolt, mire Hiro – akinek még nem adatott meg ma ez az öröm, a One Wish c. számukat kezdte énekelni, átalakítva a dalszöveget egy a zuhanyrózsához írott ódává. Végül nagy nehezen összekaparta magát és elment zuhanyozni – ami igen merész mutatványnak minősült, mivel a kulcs még mindig „Key-channál”, azaz Yamadánál volt és még a kameráról sem mondott le. AS felfrissítő fürdő után pedig kicsukta magát a teraszra és végre elintézte azt, amire a legjobban vágyott: felhívta Naokot.

Sokáig csörgött, mire végül egy álomittas hangú Nao szólt bele a telefonba.

-    Csak nem felébresztettelek? – lepődött meg Hiro.

-    Nem, én, izé… meg akartalak várni, de azt hiszem, elaludtam… - a hangomból azt hiszem fáradt kétségbeesés hallatszott. – Épségben odaértél?

-    Persze, már le is fürödtem. Még soha nem voltam Kobében, egész jó helynek tűnik. De nem jobb, mint nálatok, innét nem látni a csillagokat!

Elmosolyodtam. Nagyon édes volt ez a kijelentése, bár tudtam, nem versenyezhetünk Kobével. Kihúztam a függönyöm és beültem az ablakba. Tőlünk tökéletesen látszódtak az ég apró fényei, mivel a szobám hátul volt, ahová nem ér el az utcalámpák fénye. Jó érzés volt belegondolni, hogy habár messze vagyunk, de mindketten ugyanazt az eget nézzük most és ugyanazok a csillagok figyelnek ránk.

Hosszan elbeszélgettünk mindenről, ami csak eszünkbe jutott. Elmesélte, miket látott útközben, mesélt a holnapi programjukról is, illetve ezerszer hangsúlyozta, milyen jó volt ma és hogy hamarosan megint találkozni fogunk.

-    Jó ég, már fél kettő van? – néztem az órára. – Nem akartalak tényleg feltartani, holnap hullafáradt leszel, mert nem hagytalak aludni!

-    Ugyan, ne aggódj! – nevetett. – Még a többiek sem alszanak. Amúgy sem szoktam 5-6 óránál többet aludni.

-    Keményen dolgoztok… nekem is mindent bele kell adnom a magam dolgába! Hamarosan vége a szünetnek…

-    Akkor holnap adjunk bele mindent közösen! – bólintott rá, de ezt valószínűleg nem hallhatta. – Szép álmokat, hercegnőm! – köszönt el.

-    Igen, neked is! – és ezzel letette.

Hiro tényleg betartotta az ígéretét és tényleg minden este felhívott. Néha még napközben is, amikor volt ideje, üzeneteket küldözgetett, pl.: „Most kezdődik a koncert, drukkolj!”, meg hasonlók. Bár távol volt, mégis közelinek éreztem, olyan részletesen számolt be a napi tevékenységeiről esténként. Mégis látni szerettem volna és érinteni a kezét, megsimogatni, megcsókolni. De egyelőre be kellett érnem a hangjával.

Én korántsem tudtam annyi érdekes történettel szolgálni, mint ő. A mindennapjaim, miután ők elmentek, egyhangúan és unalmasan teltek. Egyedül Hiro telefonhívásai dobtak fel, illetve hogy a szünet utolsó hetében hazajött a nővérem, Maimi. Maimi kb. hat évvel volt idősebb nálam és már egy jó ideje Osakában lakott a barátjával. Az egyetemen ismerkedtek meg, mindketten orvostanhallgatók.  Nem állíthatom, hogy Maimi túlságosan gyakran járna haza, az igazság, hogy ő teljesen más, mint én. Gyönyörű és kedves, okos, illedelmes, felszabadult, gondtalan és nagyon könnyen szerez barátokat. Sokszor irigyeltem, amiért ilyen. Én is szerettem volna olyan lenni, mint Maimi, de nem sikerült. Hiába, én más vagyok…

-    Szia Nao, de rég láttalak! – ölelt meg, ahogy belépett az ajtón.

-    Szia! – ölelt meg a barátja is, Takagi Kyouhei. – Komolyan mondom, ahányszor találkozunk, mindig csinosabb leszel!

-    Áhh, ugyan… - pirultam bele a bókjába.

-    Nao, később beszélni akarok veled valamiről, de előbb valami fontosat akarunk bejelenteni!

A konyhába vezettem őket, mert anyuék is ott tevékenykedtek. Leültünk mindnyájan az ebédlőasztalhoz és a bejelentést vártuk. Végignéztem rajtuk, milyen jól néztek ki együtt és megint kezdett elfogni a régi irigykedésem. Ha jól sejtem az egyetem legtöbb diákja hasonló érzelmekkel tekint rájuk. Maimi és Kyouhei alkották az iskola sztárpárját, egy tündérmeséhez hasonlítható az életük. De a régi irigykedés mégsem maradt meg bennem változatlanul, hisz már itt volt nekem Hiro. De látni, hogy Kyouhei és Maimi kézen fogva ülnek előttem… Hiro, annyira hiányzol!

-    Egy fontos dolgot szeretnénk bejelenteni! – vette át a szót Maimi a beszélgetésben. – Kyouheiel mi… össze fogunk házasodni! – ezeknél a szavaknál megszorították egymás kezét, amit eddig sem engedtek el.

-    Szeretném megkérni Önöktől is a lányuk kezét! Kérem, engedélyezzék a házasságot és adják áldásukat ránk! – hajolt meg előttük Kyouhei illedelmesen.

Apa habozás nélkül igent mondott, anya pedig a zsebkendőjéért nyúlt. Most érzik igazán, mennyire felnőtt a lányuk és én is most éreztem először, hogy Maimi tényleg egy érett, felnőtt nő.

-    És mikorra tervezitek az esküvőt?

-    Még pontosan nem döntöttük el, még Kyouhei szüleivel sem beszéltünk róla. De szeretnénk minél előbb. – magyarázta Maimi.

-    Úgy terveztük, valamikor szeptember vége felé lenne a legjobb, de konkrét időpontot nem tűztünk ki. Egyedül nem is tehetjük – nevetett Kyouhei.

Még sokáig beszélgettünk velük mindenféle dologról, Maiminek mindig annyi mesélnivalója volt. Közben anya megfőzte a vacsorát is, amit közösen ettünk meg. Aztán én hamarosan bevonultam a szobámba és Hiro hívására vártam. Éppen a kis Hiroval játszottam, amikor Maimi bekopogott.

-    Nao, beszélhetnénk?

-    Persze – mosolyogtam rá és félretettem a kutyust, a telefont viszont továbbra is közel tartottam magamhoz.

-    Tudod… a hírek a nagyvárosban is igen gyorsan terjednek. – a hangja komoly volt. – Nemrég, talán két hete, minden újság címlapján a mi kisvárosunk volt. Rengeteg úság tudósított a YO!KIDS itteni koncertjeiről is, de aznap… - már tudtam, hova akar kilyukadni.

-    Maimi, ugye bízhatok benned? – szakítottam félbe ugyanolyan komolysággal.

-    Persze! Kérlek, mesélj el mindent!

Egy kis ideig tétováztam, de végül elmeséltem neki mindent, ami köztem és Hiro között történt. Nem tartottam magamban semmit. Közben figyeltem Maimi reakcióit, de semmit nem tudtam leolvasni róla.

-    Nao, ugye tudod, milyen nehéz utat választottál?

-    Igen, tudom, de nem kell aggódnod!

-    De aggódom! Az alapján, amilyen képet Hiro kialakított magáról, meg ez a nagy távolság… nem akarom, hogy megsérülj!

-    Te nem ismered Hirot úgy, ahogyan én!

-    Téged pedig nem szabad elvakítania annak, amit neked mutat!

-    Maimi…! – csalódtam benne. Azt hittem, bízhatok benne…

-    Bocsáss meg! – szólalt meg végül néhány perces csend után. – El kéne fogadnom a döntésed és támogatni téged, mint nővéred. Ha tényleg úgy érzed, ez helyes így, akkor mindenben támogatni foglak!

-    Ez az a nee-chan, akit én ismerek! – nevettem rá. Ebben a pillanatban megcsörrent a telefonom és Maimi már ment is kifelé mosolyogva.