15. részlet

A délelőtti koncert után rögtön összepakolt a M.Y. Entertainment stábja, hogy elinduljanak a YO!KIDS turnéjának legújabb állomása, Kobe felé. Pontos érkezési időpontot nem adtak nekik, de minél előbb ott vannak, annál jobb. Legalább lesz idejük felmérni a terepet. Csak gyorsan összevásároltak valami gyors ebédet is, hogy majd útközben megegyék. Már egy jó ideje csak mentek és mentek, a tagok pedig az üléseken szenvedtek. Mindenki rendkívül fáradt volt az elmúlt napok miatt, viszont nem tudtak aludni.

-    Nem tudom, ki tervezte a turné ütemtervét, de szívesen lebokszolnám miatta! – nyavalygott Sungmin. – Mi az, hogy egyszer majdnem van egy hét szünetünk, aztán meg őrülten jönnek a koncertek meg az eventek, emellett pedig még az új kislemezzel is dolgozni kell?

-    Megszokhattad volna már… - felelte üres hangon Koyama.

-    Ha engem kérdeztek, az új szám nagy része már kész van, így a comeback hetében nem kell majd annyira hajtani… - szólt Minami is, az ő hangja is hasonlóan fáradt volt.

-    Van valami kaja? – mozdult meg Yamada és elkezdett kutakodni az első ülésen.

-    Mennyivel jobb most Hironak!

-    Nézzétek, mit találtam! – mutatott fel Yamada diadalittasan egy kamerát. – Úgyse sok anyagunk van eddig a backstage-hez… - mondta, miközben beüzemelte „fegyverét”. – Sziasztok~ Itt Yamada Keiichirou~ Éppen egy fárasztó hét után úton vagyunk az új célpontunk, Kobe felé~ Nézzétek csak, milyen fáradtak a többiek…

-    Yamada, befejeznéd? – szólt nem épp kedvesen Ranmaru.

-    Ó~~ itt valaki nagyon morci~ Attól tartok, tényleg meg kell állítanom, Maru-Maru nagyon csúnyán néz rám. Találkozunk Kobében, bye-bye~♡♡

Kézen fogva sétáltunk az utcán egy kicsit. Hiro folyton azt mondogatta, hogy most elvisz egy nagyon szép helyre, de nem volt hajlandó elmondani, hová. Ahogy kiértünk a főútra, megállt egy rendkívül szép és menő motor mellett: egy szürke Suzuki Hayabusa volt. Meglepetésemet el sem bírtam rejteni. Fejemre tette a bukósisakot, majd becsatolta a sajátját is, felsegített a motorra, majd így szólt:

-    Kapaszkodj erősen!

Átfogtam a derekát és már száguldottunk is át a városon. Nem gyakori látvány egy ilyen csodajármű errefelé, szóval már a hangjára felfigyelt mindenki. Akik az utcán álltak, mind szájtátva meredtek utánunk.

Ahogy kiértünk a városból, Hiro még jobban rágyorsított: mentünk már vagy kétszázzal. Az autók mellett úgy suhantunk el, mintha ott se lettek volna. Nagyon jó érzés volt, ahogy a szél az arcomba csapott, szabadnak éreztem magam.

Nem mentünk sokáig az úton, hamarosan balra fordultunk egy kissé szerpentines útra, ahol már nem száguldhattunk annyira. Mélyen bevitt az erdőbe, itt-ott elkanyarodott egy-egy elágazó útra, míg végül behajtott a fák közé. Végigmentünk egy keskeny ösvényen, majd leállította a motort. Levette a sisakját és hangos ujjongások és kiabálások közepette leszállt a motorról.

-    Ez eszméletlenül jó volt! – kiabáltam én is, miután segített levenni az én sisakomat is. – Milyen gyorsan mentünk! Lehagytuk az összes autót! Juhú~~!

-    Örülök, hogy tetszett! – ujjongott tovább Hiro is. – Mehetünk máskor is?

-    Még szép! – vágtam rá.

A fák egyhangúan magasodtak fölénk, ahogy az ösvényen sétáltunk. Kicsit féltem, hogy eltévedünk, elvégre se Hiro, se én nem ismertem igazán ezt a környéket. Eléggé eltávolodtunk a várostól, tehát végképp ismeretlen területen jártunk. Ő azonban mégis magabiztosan tolta mellettem a motorját és vezetett. Egyre beljebb és beljebb mentünk, itt-ott el is kanyarodtunk. Jó negyedórás séta után végül megérkeztünk a célhoz: a fák közepén egy gyönyörű kis tisztás bontakozott ki a szemünk előtt, kis híján a közepén egy szelíd kis patakocska csörgedezett. A nap beragyogta ezt a kis zárt paradicsomot és könnyű kis légáramlat lebegtette a hibátlan fűszálakat, melyek mintha csak befelé hívtak volna. Gyönyörű szép volt.

-    Íme a királyságod, hercegnőm! – tárta ki a karját előttem. Az enyém lenne?

Nem tudtam betelni a látvánnyal, csak valami köszönöm-félét hebegtem-habogtam. A látványtól megrészegülve, lassan sétáltam előre. Hiro leparkolta a járműremeket és elkapta a kezemet.

-    Csak nem nem tetszik? – húzott közel magához.

-    Jaj, dehogynem…! Gyönyörű… alig tudok megszólalni…

-    Tehát nevezzük el Ogawa-királyságnak és apukád lesz a király!

-    Bolond… - nevettem el magam. Közben mind beljebb és beljebb sétáltunk, majd Hiro hirtelen cipőstül-mindenestül belerántott a vízbe.

-    Na! – sikítottam. Ő még a parton állva nevetett rajtam. Legszívesebben berántottam volna magam után, de nem akartam eláztatni a drágának látszó cipőjét. Inkább megindultam kifelé, de ismét berántott, ezúttal ő sem maradt kint. Sikítozós-fröcskölős játékba kezdtünk, a végén már alig bírtam állni a nevetéstől. Mindezt megkoronázva kifeküdtünk a hibátlan fűszőnyegre. Mind a ketten csuromvizesek voltunk. Kinyújtottuk a kezeinket és a lábainkat is, pont olyan távolságban voltunk, hogy a kezeink összeértek, közben végig egymásra mosolyogtunk.

A nyári nap melegen tűzött, a levegő fülledt volt, így hamar megszáradtunk. Nem szóltunk semmit, csak néztük egymást, már ez örömmel töltött el mindkettőnket. Képes lettem volna itt helyben elaludni, tudva, hogy Hiro itt vigyáz rám.

Hirtelen megreccsentek az ágak a patak túloldalán, és egy szarvas lépett elő az erdő homályából. Királyi fejéke, agancsa teljes gyönyörűségében virított fején.

Ahogy meghallottuk, óvatosan felültünk. Az állta bizalmatlanul tekintett ránk, fülelt és szaglászott, de nem szaladt el. Mozdulatlanul meredtünk egymásra. Végül úgy döntött, megteszi, amiért eredetileg jött és odalépkedett a vízhez.

-    Milyen gyönyörű! – suttogtam, erre az állat felkapta a fejét. Hiro csendre intett. Kortyolt még néhányat, majd ugyanolyan kecses léptekkel visszasétált a fák közé. Soha nem láttam még szarvast ilyen közelről, nagyon tetszett.

-    Az Ogawa-királyság első lakója… ha a sima alattvalók is ilyen szépek, nem csodálom, hogy a hercegnő is páratlan! – kuncogott.

-    Bolond vagy! – akartam vállba csapni, de elhajolt, helyette hátrarántott és megcsókolt.

Talán negyed órát lehettünk még itt, míg teljesen megszáradt a ruhánk, majd ismét motorra pattantunk és visszaszáguldottunk a városba. A járgányt leparkolta az előző helyére, ami elmondása szerint teljesen biztonságos, és sétáltunk egyet a városban, kézen fogva. Közben szembejött néhány osztálytársam, akik még utánunk is néztek, ahogy elhaladtunk mellettük.

-    Mennyire hasonlítok a YO!KIDS-es Inoue Hirora? – kérdezte, mert feltűnt neki is a figyelem.

-    Akár a hasonmása is lehetnél – nevettem.

-    Ajjaj, a végén még összetévesztenek vele! – mondta tettetett aggódással. Azt hiszem, őt sem izgatta a dolog annyira, amennyire kellett volna.

Vettünk egy fagyit a cukrászdában, amit séta közben ettünk meg. Hiro meglepően otthonosan mozgott itt, holott alig töltött el 2-3 hetet nálunk. Ismerősei viszont nem voltak erre, nem úgy, mint nekem – és sajnos az összessel pont most kellett összetalálkozni. Ezt még vissza fogom hallani…

Lassan hatot ütött az óra. Hirtelen egyértelművé vált számomra, hogy Hironak nemsokára mennie kell. Utána pedig ki tudja, mi lesz…

-    Inoue-kun – akartam hangit adni aggodalmaimnak.

-    Hiro! – tette mutatóujját a szám elé. – Amíg nem hívsz Hironak, nem figyelek rád. Tehát, mit szeretnél?

Nem szóltam semmit. Nem is volt nagyon alkalmam, mert Hiro hirtelen felkiáltott:

-    Oda! – és behúzott a kisállat-kereskedésbe. Odabent mintha egy másik világba léptünk volna: színes papagájok és kanárik sikítoztak és csiviteltek, akváriumok zúgtak, melyekben a halak minduntalan fel- s alá úszkáltak, hörcsögök kapartak és kiskutyák ugattak.

-    Tudod, hamarosan mennem kell… - kezdte a mondókáját, miközben valamit keresett a boltban. – Nem tudom, mikor tudunk legközelebb találkozni, mert a nyár vége elég zsúfolt lesz a turné végével és az új kislemez megjelenésével. Nem szeretném, hogy teljesen magányos légy, amíg nem vagyok itt, tehát szeretném itthagyni neked egy részemet. – eközben odaértünk a kölyökkutyák „vitrinéhez”. – Válassz közülük egy kishavert, aki addig vigyáz rád helyettem is és megvigasztal, ha sírsz!

-    Jajj, In- Hiro… - a neve hallatán elmosolyodott.

-    Ne szerénykedj, válassz egyet!

-    Ám legyen! Köszönöm! – mondtam, majd a kiskutyák felé néztem. Az összes elképesztően aranyos volt, úgyhogy nehéz volt választani, de végül egy roppant aranyos fehér bolognai pincsnél maradtam.

-    És legyen a neve Hiro! – kereszteltem el.

-    Remek! – mosolygott az igazi Hiro. – Ha ez megvan, kezdődik a kiképzése, és ha legközelebb visszajövünk, lovaggá ütjük őt is! – lelkendezett, miközben megvásárolta a kutyust.

A kis Hiroval egy dobozban léptünk ki az üzletből. Le se lehetett volna vakarni a mosolyt az arcomról. Most már hazafelé vettük az irányt. Hiro közben összeszedte a motorját is és egész úton be sem állt a szája: végig azt mondogatta, milyen jó volt ma és hogy mihamarább újra találkoznunk kell. Keserédes mosollyal hallgattam.

Ha lehetett volna, legszívesebben megállítottam volna az időt a mai napnál, és mint egy videót, folyton visszatekertem volna, hogy minél többször átélhessem. A legfontosabb azonban az volt, hogy Hiro mellettem legyen. Ha ő itt van, akár a világ össze is dőlhet, mit sem számít.

Feltűnően lassan haladtunk és a lehető leghosszabb úton vezettem. Nem akartam, hogy elmenjen. Az elválás, mint valami szellem lebegett folyton a nyomunkban és éreztem, hogy nem kerülhetjük el. Ha legalább még egy napot, még egy órácskát várhatna…

Nem telt bele fél órába, mire a házunkhoz értünk. Megálltunk az ajtó előtt és néhány percig csendben meredtünk egymásra. Egyikünknek sem akaródzott megtenni a következő lépést. A várakozást végül anya törte meg, aki egy szemeteszsákkal a kezében lépett ki az ajtón.

-    Naoko, megjöttél? – nézett ránk, csodálkozását egy pillanatig sem rejtette el. – Ő, ő itt… - nézett Hirora.

-    Jó napot, illetve estét kívánok! Inoue Hiroki vagyok, Nao barátja! – mutatkozott be illedelmesen, majd mélyen meghajolt.

-    Igen anya, ő itt Ino- Hiro… izé… - zavaromban alig tudtam megszólalni. – Hiro, ő anya!

-    Örvendek a találkozásnak! – illedelmeskedett.

-    Szintúgy! – közben feltűnően végignézett Hiron. Szemében mintha a megértés szikrája csillant volna. – Menjetek csak be, apád is bent van, mutasd be neki is… - anya is legalább olyan zavart volt, mint én: egy eddig majdnem teljesen idegen helyzetben találtuk magunkat – igaz, a nővéremnek is volt néhány barátja, akiket bemutatott a családnak, de az valahogy más volt akkor.

Hiro először tiltakozott, bár igen hamar meggyőztem, hogy jöjjön csak be. Azt ő is belátta, hogy anya után apának is illene bemutatkoznia. Letámasztotta tehát motorját és némi zavarral belépett a házba. A bejárat rögtön egy előtérbe nyílt, ahol le kellett venni a cipőinket, majd egy hosszú folyosó vezetett előre, amelynek két oldaláról nyíltak a szobák. Balra a második ajtó vezetett a konyha, ebédlő, illetve nappali hármasának berendezett hatalmas szobába. Közvetlenül a nappaliba léptünk be, ettől az ebédlőt csak néhány lépcsőfok felfelé, illetve egy derékmagasságú térelválasztó választotta el. (Az első ajtó balra közvetlenül a konyhába nyílott.)

Apa az ajtónak háttal lévő kanapén olvasott valamit, miközben a tévében vele szemben az esti hírek mentek. Épp most lett vége a modern zenei összefoglalónak, melyben azt tárgyalták, hogy a YO!KIDS albuma több mint egy hónapja vezette az Oricon toplistát. Tehát amikor apa hátrafordult hozzánk és megpillantotta az oldalamon Hirot, majdhogynem elállt a lélegzete. Hiro neki is ugyanúgy bemutatkozott, bár fura volt kimondva hallani, hogy a barátom. Apa is rám sandított, miközben ezt mondta, én inkább csak nem néztem rá.

Miután anya is visszajött, leültünk az ebédlőasztalhoz. Kicsit feszült volt a hangulat, a beszélgetés pedig főképp abból állt, hogy apáék Hirot kérdezgették erről-arról. Anya még valami hideg itallal és friss süteménnyel is kiszolgálta Hirot. Nehezükre esett elhinni, hogy ugyanaz az ember ül most velük szemben, akivel nemrég csak a hirdetőtáblákon és –oszlopokon találkozhattak. Azt hiszem, ő is kicsit feszélyezve érezhette magát, holott ez egy cseppet sem látszott rajta. Magabiztosan, mégis szerényen, bőbeszédűen, de mégis visszafogottan válaszolt minden kérdésre. Olyan volt, mint egy bensőséges interjú. Én végig alig szólaltam meg, csak fogtam Hiro kezét és néha idegesen pillantottam az órára.

-    Azt hiszem, most már tényleg mennem kell! – állt fel Hiro, ahogy hetet ütött az óra. – Jó lenne, ha még azelőtt Kobébe érnék, mielőtt teljesen besötétedik. Nagyon örülök, hogy találkozhattam önökkel, köszönöm a sütit is, remélem, hamarosan újra találkozhatunk!

Rendkívül illedelmes volt. Apáék nem is marasztalták, talán nyomasztotta őket is a hangulat. A kis Hiroval a kezemben kísértem őt ki. Megálltunk az ajtó előtt, amit becsuktam magunk után. Nem tudtam leplezni szomorúságom, talán még sírásra is állt a szám.

-    Na, mi a baj? – simogatott meg. – Hisz nem örökre válunk el! Ígérem neked, hogy mielőbb újra találkozunk! Na, mosolyogj a kedvemért! – emelte fel az arcom. Nem sikerült mosolyt erőltetnem, szóval gyengéden megölelt. – Minden este fel foglak hívni, tehát figyelj majd a telefonodra! Már ma is! Rögtön, ahogy a hotelbe érek, az első dolgom lesz, hogy felhívlak, rendben?

Olyan édesen mosolygott rám, nekem pedig annyira nem sikerült, hogy már kellemetlenül éreztem magam. Végül adott egy puszit a homlokomra és a motorjához sétált.

-    Figyeld a telefont! – mondogatta, miközben becsatolta a sisakját, majd beindította szürke Hayabusáját és olyan gyorsan, ahogy bekerült az életembe, el is tűnt.

Még álltam kint egy ideig és a nyomát néztem, de a kutyus hamar mozgolódni kezdett - biztos éhes lehetett -, szóval bementem.

-    Akkor ennyi volt? – kérdezte anya, ahogy beléptem. Nem válaszoltam.

-    A távolság úgyis megteszi majd, amit kell! Meg amúgy is, az ilyen tini-sztároknak még normálisan tanulni sincs idejük, nemhogy barátnőt tartani!

-    Hiro nem olyan! – vágtam rá. Feldühített, minden szava hegyes nyílvesszőként hatolt belém. Bíznom kell benne és bízni is fogok! Én nem fogom őt elfelejteni, soha!

Vacsora közben is folyton Hirot tárgyalták, ezt nem bírtam hallgatni, úgyhogy a szobámba távoztam. Az ágyamra dőltem, visszafojtott könnyeim pedig folyni kezdtek. Minden rendben lesz! Elővettem a telefonom és az új hátteret bámultam: a kép, amit odaát a tisztáson csináltunk.