16. részlet

Hiro este 10 óra környékén érkezett meg a kobei hoteljükbe. Bár elég gyorsan jött az úton, egyszer megállt vacsorázni, illetve egy kicsit kerülővel is jött, aztán az is időbe telt, mire megtalálta a hotelt. Hatalmas luxusépület volt a központban, egy csoport rajongó még mindig várt előtte. Hirot már a kapuban várták, szóval nem okozott neki komolyabb gondot a bejutás. Nem mintha amúgy okozott volna…

Felkísérték a szobájába – ami történetesen a 8. emeleten volt, tehát egyik kedvenc játékszerét, a liftet már igénybe is vehette. Ahogy kinyitották a szobája ajtaját, egyből tudatosult benne, hogy a szobabeosztások maradtak a régiek, tehát Koyamával és Sungminnel van egy szobában. Legalább nem kell elviselnie Ranmarut, akivel még mindig nem volt teljesen kibékülve.

-    Yo, tesó! – intett Sungmin, amint belépett a szobába. – Jó sokáig elmaradtál!

-    Bizonyám! – jött ki a fürdőből Koyama egy szál törölközőben. Sungminen is csak köntös volt. – És hogy van az apukádnak a testvérének a mije is?

-    Apa bátyjának az idősebb bátyjának az idősebb fiának a feleségének a húga. – javította ki az újonnan érkezett. – És köszöni, remekül van! – kacsintott mellé.

-    Remélem, te sem csináltál vele semmi rosszat! – lépett ki a fürdőből Yamada is, szintén egy szál törölközőben.

-    Ugyan, mire gondolsz? – válaszolt félvállról, miközben leroskadt az egyik székbe. – Taichou – néha így nevezték Yamadát, csak mert ő volt a csapat vezetője -, megint együtt zuhanyoztatok?

-    Áá, csak fogat mostam! – mutatta fel bizonyítékként a fogkeféjét. – Már rég leszoktunk róla! – dobott a nyakába egy másik törölközőt, szájába vette a fogkefét és leült a harmadik szabad székre. Sungmin már az ágyon hevert és a Twitterjére írogatott, Koyama pedig pakolt egy-két dolgot, majd ő is elterült egy ágyon.

-    Remélem, nem okoztál megint bajt a távollétünkben! – lépett ki Minami is a fürdőből, egy tiszta törölközőt dobott Hironak és leült Koyama helyére.

-    Hányan vagytok még ott bent? – nézett meglepődve Hiro, majd hirtelen felugrott és levágta a törölközőt. – Ti álszentek! Nélkülem tartottatok csoportos zuhanyzást?

-    Miről beszélsz, drága? – nevetett Yamada. – A kulcs egész végig Key-channál volt! Senki nem mehetett be!

Ezen a kijelentésen már mindnyájan dőltek a röhögéstől. Elsütöttek még egypár viccet, majd Sungmin csinált egy csoportképet és kipostolta Twitterre, valamint „Key-chan” is előkapta a kameráját és lekapta a csapat egy őrületes pillanatát. A végén aztán mindenkit a zuhanyzásról interjúvolt, mire Hiro – akinek még nem adatott meg ma ez az öröm, a One Wish c. számukat kezdte énekelni, átalakítva a dalszöveget egy a zuhanyrózsához írott ódává. Végül nagy nehezen összekaparta magát és elment zuhanyozni – ami igen merész mutatványnak minősült, mivel a kulcs még mindig „Key-channál”, azaz Yamadánál volt és még a kameráról sem mondott le. AS felfrissítő fürdő után pedig kicsukta magát a teraszra és végre elintézte azt, amire a legjobban vágyott: felhívta Naokot.

Sokáig csörgött, mire végül egy álomittas hangú Nao szólt bele a telefonba.

-    Csak nem felébresztettelek? – lepődött meg Hiro.

-    Nem, én, izé… meg akartalak várni, de azt hiszem, elaludtam… - a hangomból azt hiszem fáradt kétségbeesés hallatszott. – Épségben odaértél?

-    Persze, már le is fürödtem. Még soha nem voltam Kobében, egész jó helynek tűnik. De nem jobb, mint nálatok, innét nem látni a csillagokat!

Elmosolyodtam. Nagyon édes volt ez a kijelentése, bár tudtam, nem versenyezhetünk Kobével. Kihúztam a függönyöm és beültem az ablakba. Tőlünk tökéletesen látszódtak az ég apró fényei, mivel a szobám hátul volt, ahová nem ér el az utcalámpák fénye. Jó érzés volt belegondolni, hogy habár messze vagyunk, de mindketten ugyanazt az eget nézzük most és ugyanazok a csillagok figyelnek ránk.

Hosszan elbeszélgettünk mindenről, ami csak eszünkbe jutott. Elmesélte, miket látott útközben, mesélt a holnapi programjukról is, illetve ezerszer hangsúlyozta, milyen jó volt ma és hogy hamarosan megint találkozni fogunk.

-    Jó ég, már fél kettő van? – néztem az órára. – Nem akartalak tényleg feltartani, holnap hullafáradt leszel, mert nem hagytalak aludni!

-    Ugyan, ne aggódj! – nevetett. – Még a többiek sem alszanak. Amúgy sem szoktam 5-6 óránál többet aludni.

-    Keményen dolgoztok… nekem is mindent bele kell adnom a magam dolgába! Hamarosan vége a szünetnek…

-    Akkor holnap adjunk bele mindent közösen! – bólintott rá, de ezt valószínűleg nem hallhatta. – Szép álmokat, hercegnőm! – köszönt el.

-    Igen, neked is! – és ezzel letette.

Hiro tényleg betartotta az ígéretét és tényleg minden este felhívott. Néha még napközben is, amikor volt ideje, üzeneteket küldözgetett, pl.: „Most kezdődik a koncert, drukkolj!”, meg hasonlók. Bár távol volt, mégis közelinek éreztem, olyan részletesen számolt be a napi tevékenységeiről esténként. Mégis látni szerettem volna és érinteni a kezét, megsimogatni, megcsókolni. De egyelőre be kellett érnem a hangjával.

Én korántsem tudtam annyi érdekes történettel szolgálni, mint ő. A mindennapjaim, miután ők elmentek, egyhangúan és unalmasan teltek. Egyedül Hiro telefonhívásai dobtak fel, illetve hogy a szünet utolsó hetében hazajött a nővérem, Maimi. Maimi kb. hat évvel volt idősebb nálam és már egy jó ideje Osakában lakott a barátjával. Az egyetemen ismerkedtek meg, mindketten orvostanhallgatók.  Nem állíthatom, hogy Maimi túlságosan gyakran járna haza, az igazság, hogy ő teljesen más, mint én. Gyönyörű és kedves, okos, illedelmes, felszabadult, gondtalan és nagyon könnyen szerez barátokat. Sokszor irigyeltem, amiért ilyen. Én is szerettem volna olyan lenni, mint Maimi, de nem sikerült. Hiába, én más vagyok…

-    Szia Nao, de rég láttalak! – ölelt meg, ahogy belépett az ajtón.

-    Szia! – ölelt meg a barátja is, Takagi Kyouhei. – Komolyan mondom, ahányszor találkozunk, mindig csinosabb leszel!

-    Áhh, ugyan… - pirultam bele a bókjába.

-    Nao, később beszélni akarok veled valamiről, de előbb valami fontosat akarunk bejelenteni!

A konyhába vezettem őket, mert anyuék is ott tevékenykedtek. Leültünk mindnyájan az ebédlőasztalhoz és a bejelentést vártuk. Végignéztem rajtuk, milyen jól néztek ki együtt és megint kezdett elfogni a régi irigykedésem. Ha jól sejtem az egyetem legtöbb diákja hasonló érzelmekkel tekint rájuk. Maimi és Kyouhei alkották az iskola sztárpárját, egy tündérmeséhez hasonlítható az életük. De a régi irigykedés mégsem maradt meg bennem változatlanul, hisz már itt volt nekem Hiro. De látni, hogy Kyouhei és Maimi kézen fogva ülnek előttem… Hiro, annyira hiányzol!

-    Egy fontos dolgot szeretnénk bejelenteni! – vette át a szót Maimi a beszélgetésben. – Kyouheiel mi… össze fogunk házasodni! – ezeknél a szavaknál megszorították egymás kezét, amit eddig sem engedtek el.

-    Szeretném megkérni Önöktől is a lányuk kezét! Kérem, engedélyezzék a házasságot és adják áldásukat ránk! – hajolt meg előttük Kyouhei illedelmesen.

Apa habozás nélkül igent mondott, anya pedig a zsebkendőjéért nyúlt. Most érzik igazán, mennyire felnőtt a lányuk és én is most éreztem először, hogy Maimi tényleg egy érett, felnőtt nő.

-    És mikorra tervezitek az esküvőt?

-    Még pontosan nem döntöttük el, még Kyouhei szüleivel sem beszéltünk róla. De szeretnénk minél előbb. – magyarázta Maimi.

-    Úgy terveztük, valamikor szeptember vége felé lenne a legjobb, de konkrét időpontot nem tűztünk ki. Egyedül nem is tehetjük – nevetett Kyouhei.

Még sokáig beszélgettünk velük mindenféle dologról, Maiminek mindig annyi mesélnivalója volt. Közben anya megfőzte a vacsorát is, amit közösen ettünk meg. Aztán én hamarosan bevonultam a szobámba és Hiro hívására vártam. Éppen a kis Hiroval játszottam, amikor Maimi bekopogott.

-    Nao, beszélhetnénk?

-    Persze – mosolyogtam rá és félretettem a kutyust, a telefont viszont továbbra is közel tartottam magamhoz.

-    Tudod… a hírek a nagyvárosban is igen gyorsan terjednek. – a hangja komoly volt. – Nemrég, talán két hete, minden újság címlapján a mi kisvárosunk volt. Rengeteg úság tudósított a YO!KIDS itteni koncertjeiről is, de aznap… - már tudtam, hova akar kilyukadni.

-    Maimi, ugye bízhatok benned? – szakítottam félbe ugyanolyan komolysággal.

-    Persze! Kérlek, mesélj el mindent!

Egy kis ideig tétováztam, de végül elmeséltem neki mindent, ami köztem és Hiro között történt. Nem tartottam magamban semmit. Közben figyeltem Maimi reakcióit, de semmit nem tudtam leolvasni róla.

-    Nao, ugye tudod, milyen nehéz utat választottál?

-    Igen, tudom, de nem kell aggódnod!

-    De aggódom! Az alapján, amilyen képet Hiro kialakított magáról, meg ez a nagy távolság… nem akarom, hogy megsérülj!

-    Te nem ismered Hirot úgy, ahogyan én!

-    Téged pedig nem szabad elvakítania annak, amit neked mutat!

-    Maimi…! – csalódtam benne. Azt hittem, bízhatok benne…

-    Bocsáss meg! – szólalt meg végül néhány perces csend után. – El kéne fogadnom a döntésed és támogatni téged, mint nővéred. Ha tényleg úgy érzed, ez helyes így, akkor mindenben támogatni foglak!

-    Ez az a nee-chan, akit én ismerek! – nevettem rá. Ebben a pillanatban megcsörrent a telefonom és Maimi már ment is kifelé mosolyogva.