4. részlet

A YO!KIDS már fenn volt a színpadon, mire rátaláltam Marira az első sor közepén. Ennél jobb helyet nem is találhatott volna! Elég nagy volt a tömeg, így csak nehezen tudtam utat törni, sőt, helyem is alig lett Mari mellett. Ahogy megjósoltam, tényleg senki nem maradt ülve, a székek inkább akadályok, mintsem segédeszközök voltak (kivéve annak persze, aki felállta rájuk, hogy feltűnőbb legyen. A színpad elé közvetlenül nem lehetett állni, mert egy 3-4 méter széles folyosó volt kihagyva a kamerásoknak, testőröknek és persze maguknak a sztároknak is, akik a koncert során többször le is jöttek. A közönség így tehát a kb. derékig érő vaskorlát mögé gyűlt össze elég szorosan.

Maga a koncert fergeteges volt! A legjobb dalaikat válogatták össze, a hangulat végig a tetőponton volt. Élőben mindenki sokkal helyesebb volt, mint a TV-ben, a hangjuk viszont ugyanolyan (vagy még jobb!) volt, mint a stúdiós számokon. A fiúk pedig végig mosolyogtak, ugráltak és bolondoztak. Az MC részben fel is hívtak pár lányt a közönségből és meginterjúvolták őket. Mari is felment egyszer és kapott egy puszit Minamitól. Képzelhetitek, mennyire el volt ájulva ezután és még mennyi ideig hallgattam, milyen sima ajkai vannak Minami-samanak. Én nem kerültem fel a színpadra, de valahogy nem bántam. Meglepődtem, de nem éreztem csalódottságot. Egyszer azonban, amikor lejöttek a színpadról, sikerült elkapnom Sungmin kezét, szóval én sem maradtam ki a jóból. Főleg azok után, ami a koncert előtt történt…

Összesen 17 számot énekeltek, a koncert volt vagy 2 óra hosszú, mégis hamar véget ért. A tömeg, miután kétszer visszatapsoltuk őket legalább pár szó erejéig, hamar oszlani kezdett, Mari azonban elhatározta: itt marad és addig vár, míg nem találkozik össze ismét valamelyik taggal. Sajnos a szerencse ezúttal nem nekünk kedvezett, tehát jó 20 perc után Mari megadta magát és visszaindultunk. Megfordult a fejében, hogy menjünk el egyet karaokézni, de lebeszéltem róla, hisz ígyis már későre járt.

Mivel mindketten elég messze laktunk innét, nem volt kedvünk gyalogolni. Apa azt mondta, csörgessem meg, ha végeztünk és eljön értünk, azonban ahogy a táskámba nyúltam, sehol sem éreztem a telefonom.

-    Nem igaz, hova tűnhetett? – nyögtem elkeseredetten, miután kétszer kipakoltam a táskámból.

-    Nem vitted magaddal, amikor mosdót kerestél? – kérdezte Mari.

-    De igen! – csillant fel a szemem. Gyorsan végiggondoltam az eseményeket és beugrott, amikor Hiroval futottam össze. – Igen, biztos akkor hagytam el!

-    Akkor gyere, keressük meg! – ajánlotta Mari. – Biztosan ott van még valahol!

Bólintottam és én is így reméltem, bár nem nagyon bíztam a sikerben. Vagy fél órát keresgettük a sötétben, végül feladtuk.

-    Holnap visszajöhetünk és megnézhetjük újra! Most viszont menni kéne, mielőtt ránk zárják a kaput! Majd én hívom apát, jó? – nézett rám bíztatóan Mari. – Fel a fejjel! – mondta még egyszer, majd megrendelte a taxinkat.

Útközben hazafelé teljesen fel volt dobva; folyton arról beszélt, milyen volt Minami puszija és hogy milyen jó illata volt. Bár néha halványan elmosolyodtam, levertségemet nem tudtam palástolni. Végig azon járt az agyam, hogy mondom meg anyuéknak. Kétség sem férhet hozzá, hogy mérgesek lesznek, de azért… még reménykedtem. Ahogy azonban beléptem a bejárati ajtón, minden reményem elszállt.

-    Miért vagy így letörve? Nem volt jó a koncert? – kérdezte apa, ahogy a nappaliba értem. A hangokra anya is előjött a hálószobából. Lehet, már aludt is egyet, miközben rám vártak.

-    De igen, fergeteges volt! – erőltettem a mosolygást. – Viszont… - most vagy soha! – Viszont azt hiszem, elvesztettem a mobilomat… Kiejthettem valahol… de Marival holnap elmegyünk és megnézzük még egyszer!

-    Felesleges, már nem lesz meg! – legyintett anya. – De új telefon se lesz mostanában!

-    Tudom… - sóhajtottam és eltűntem a szobámban.

Egy ideig még hallottam, ahogy arról tárgyalnak, mégiscsak venni kéne egyet, hisz a korombeli lányok fontos kelléke a telefon. Anya azonban folyton ellenkezett. Azt hiszem, ezt hallgatva aludhattam el, mert nem emlékszem, végül hogy döntöttek.

Az első koncertet letudni – még ha nem is a legeslegelső vagy nem is a turné nyitója – mindig megkönnyebbülés és ünneplést érdemel. Ezért koccantak össze a pezsgőspoharak a régi kolesz társalgójában is: a tagok és a stáb koccintott a sikeres koncertre.

-    El se hiszem, hogy még 3 ilyen koncert vár itt ránk! – panaszkodott Ranmaru. – Miért pont egy poros kisvárosban kell két hétig vesztegelnünk?!

-    Azt hittem, elmondtam már párszor! – jegyezte meg az igazgatóhelyettes, Murakami-san, aki szintén elkísérte a fiúkat. – Megmutatjuk a világnak, hogy a YO!KIDS nemcsak a luxusvilágban állja meg a helyét és a kisvárosokat is támogatjuk!

-    Milyen problémás… - sóhajtott Ranmaru és felhajtotta a pezsgőjét.

-    Nem, nem az a problémás! – kezdte az előadást Yamada. – Miért pont nekem kell Oomori-kunnal egy szobában lennem? Minamit még megértem, de én…! – a gondolattól csaknem a haját tépte.

-    Sajnáljuk, de minden szobát felhasználtunk valamire, így nektek csak kettő maradt! – válaszolt Murakami. – Legalább jobb lesz a csapatmunkátok! De most menjetek és pihenjetek le! Holnap komoly próbáitok lesznek, és nem tűröm a panaszkodást!

A hat fiú erre katonásan felugrott, tisztelgett, majd a szobáikba vonult. Míg Minami zuhanyozott, Yamada nem bírt volna egyedül maradni Ranmaruval, így átlógott kicsit a többiekhez. Pont időben érkezett, mert a másik három – immáron alvóruhájukban, párnákat és plüssöket szorongatva – a szoba közepén lévő kis asztalhoz gyűlt és érdeklődően néztek Hirora.

-    Ó, tesó, épp időben jössz! – kiáltott fel Hiro. – Épp most készülök elmesélni, kivel találkoztam a koncert előtt! – megvárta, míg Yamada is leült közéjük és mesélni kezdett. – Tehát, ma, amikor meglátogattam az egyik édességes várat, azt hittem, tökéletes az álcám. Azonban túl sok csábító édesség lakott ott és nem bírtam ellenállni, így véletlen lehullott a sisakom. Az egyik katona rögtön felismert és üldözőbe vettek! – Hiro teljesen beleélte magát a mesélésbe, a többiek pedig a történetbe. Körmüket rágva, fogukat csikorgatva várták, mi lesz a végkifejlet. – Alig tudtam elszökni előlük, de végül sikerült. És akkor! – emelte fel a hangját, mire a többiek ugrottak egyet és egyszerre hátradőltek. – Akkor bukkant fel ő a semmiből…

-    Ki volt az? Mi volt az? – kérdezték a többiek.

-    Egy sárkány? – kérdezte Sungmin.

-    Egy édesség-szörny? – kérdezte Yamada.

-    Egy hercegnő? – kérdezte Koyama.

-    Bingó! – mutatott Hiro Koyamára, mire kérdések újabb árja zúdult rá. Mindenki rögtön tudni szerette volna, hogy nézett ki, melyik idolra hasonlított, aranyos volt-e, stb. Hiro csendre intette őket és így szólt:

-    Olyan volt, mint Toda Erika! – mire mindenki „huhú”-zva és fütyülve dőlt ismét hátra.

-    De ez még nem minden! A hercegnő segített visszajutni ide az erődünkbe is és Hamupipőke módjára ajándékot is hagyott hátra! – ezzel felmutatott egy fehér mobiltelefont. Egy újabb „huhúú-roham” és hátradőlés után a fiúk egyből tudni akarták, Hiro hogy szerezte meg a mobilt, hogy is néz ki a lány valójában és a zenéknél is meg akarták keresni a saját számaikat. Hiro azonban rendre intette őket és nem engedte meg, hogy a többiek hozzányúljanak. Ő maga sem nézett bele csak a háttérig és már tudta, kié. A mobil személyes dolog és az illetéktelen behatolás ebbe a személyes szférába, ami mellesleg egy lányé, nem lenne szép dolog.

Pont ekkor nyitott be Murakami-san a szobába, hogy ellenőrizze, alszanak-e már. Mivel ennek semmi jele nem látszott a fiúkon, bármennyire tettették is azt, gyorsan ágyba parancsolt mindenkit, Yamadat pedig visszaküldte a saját szobájukba és ott is lámpaoltást rendelt el.

3. részlet

Óra nem volt egyikünknél sem, így nem tudtuk, mennyi időnk van, tehát igyekeztünk a tervezgetéssel. Hogy volt, hogy nem volt, végül én álltam elő a győztes tervvel. Hiro teljesen ellenezte és nem bízott a sikerében, de végül – mivel jobb ötlete nem volt – belement. (Bár a párbeszédünk elég érdekes volt, hisz én végig szégyellősen viselkedtem és alig bírtam beszélni a jelenlétében.) Nagy nehezen tehát elmagyaráztam mindent, majd neki is láttunk a kivitelezésnek.

Először is – bármennyire is zavarban voltam – megkértem, vegye le a pulcsiját, hogy semmiképp se legyen rajta ugyanaz a felső. Legnagyobb meglepetésemre egy pillanatig sem ellenkezett. A pulcsi alatt csak egy fehér atléta volt, amiből ugye a karjai kint voltak. Élőben még izmosabbnak tűnt, mint a TV-ben.

Ezután ismét ráadtam a baseball-sapkáját, jól az arcába húzta, majd kikémleltem, van-e valaki a környéken. Miután megbizonyosodtam róla, hogy tiszta a levegő, intettem Hironak és átszaladtam a következő sátorhoz. Ismét intettem, de Hiro nem jött. Még kétszer megismételtem, de semmi. Visszamentem megnézni, ő azonban a fűben babrált valamivel.

-    Gyere gyorsan! Nem tudjuk, mennyi időnk van még! – szidtam le.

-    Jól van, jól van! – válaszolt, majd a valamit a zsebébe dugta.

Az út nagy része simán ment és senki nem vett észre. Egyszer azonban, amikor egy sátormentes füves, nyílt terepen kellett átsétálnunk, két lány észrevett minket a túloldalról és úgy tűnt, felismerték Hirot. Ő azonban, hogy ezt elkerülje, odalépett mellém és megfogta a kezem. Egy pillanatra végigfutott rajtam a hideg és meg kellett állnom. Fiú még soha nem fogta így a kezem.

-    Menj tovább, viselkedj természetesen! – mondta, miközben még lejjebb hajtotta a fejét.

Mintha az olyan könnyű lenne! Bár valószínűleg azt hitte, azért vagyok annyira ki, mert ő egy akkora sztár, holott… na jó, ez is benne volt a pakliban, de nem ez volt az elsődleges ok! Mindenesetre erőt vettem magamon és megindultam. Rögtön hallani lehetett a lányok csalódott sóhajait:

-    Áá, biztosan nem, neki nincsen barátnője!

Ezzel tehát megúsztuk a nyílt terepet és hamar elértünk a koleszig. Nem kísértem el közvetlenül a bejáratig, lemaradtam kicsit. Ezt Hiro is észrevette, úgyhogy hátrafordult és mosolyogva megszólalt:

-    Köszönöm a mai segítségedet! Valamivel meghálálom majd, ígérem! – ezzel elindult a kolesz bejárata felé, az ajtóból azonban még egyszer visszaszólt:

-    De nehogy szólj erről az estéről akármilyen riporternek is! Ha a többiek, főképp Ranmaru megtudja… - Tudtam, mi következik, tehát bólintottam.

-    Megígérem!

-    Helyes! – biccentett, majd becsukta maga mögött az ajtót.

2. részlet

A régi kollégium udvara akkora nagy volt, hogy normál, üres állapotában is el lehetett tévedni benne. Most azonban a fehér sátrak útvesztőjében még inkább elveszve érezhette magát az ember. Nyolc környékén volt kapunyitás, így mostanra már elárasztották a rajongók az egész területet. Ez némi önbizalmat adott egy a sátrak közt lopakodó árnynak. Sötét napszemüvegével és arcába húzott baseball-sapkájával tökéletesnek tűnt az álcája, mégis sátranként megállt és kilesett, mielőtt továbbment volna.

- Hogy errefelé mennyi csinos lány van! – jegyezte meg egy ízben és lejjebb húzta napszemüvegét. Rögtön vissza is kapta és emlékeztette magát eredeti céljára.

- De nem ezért jöttem én ide! Gyorsan meg kell szereznem azt, még mielőtt rájönnének a többiek!

Ezzel máris továbbment, mígnem végül beállt az egyik édességes sátor sorába. Szándékosan azt választotta, ahol a legkevesebben voltak, így előbb sorra került.

- Vá! Még nyugati édességek is vannak! Nem is tudom, melyiket válasszam! Azt hiszem, a legjobb az lesz, ha mindegyikből veszek kettőt! – döntött végül.

A heves, gyors pakolásban véletlenül lecsusszant mind a szemüvege, mind a sapkája. A mellette álló fiatal lány rögtön felé fordult:

- Te nem Inoue Hiro vagy a YO!KIDS-ből?

Bármit is válaszolt volna, eddigre már mindenki felé fordult különféle rajongói vágyaival. Hiro először csupán zavartan mosolygott, azonban egy hirtelen mozdulattal felkapta a sapkáját és rohanni kezdett. A fangirl-tömeg persze rögtön a nyomába eredt, egyre több embert szívva magába. Egy idő után jobbról is és balról is támadtak, tehát csak nehezen tudta kicselezni őket.

Én ez idő alatt „Megyek, megkeresem a mosdót!” ürüggyel elszakadtam kicsit Maritól. Sok volt már az állás és meguntam azt is, hogy mindenki körüllengi őt. Igazából Mari mindig is népszerű volt, nem is értem, hogy válhattam a legjobb barátnőjévé. Annyira különböztünk néha… De nem is ez a lényeg. Megkértem őt addig, foglaljon jó helyet. A színpad elé ugyanis rengeteg szék volt felállítva, bár elég valószínűtlen, hogy bárki is kibírná ülve a koncertet.

A mobilomat azért magammal hoztam arra az esetre, ha esetleg nem találnám meg. A táskámra viszont ő vigyázott. Egy igencsak félreeső sátor mellé ültem le, hogy kifújjam magam egy kicsit. Jó volt, hogy alig néhányan mentek csak el a sátor mellett, végre kis magányra leltem. Csukott szemmel pihentem kicsit, amikor hirtelen mozgolódást hallottam a sátor másik oldaláról. Felálltam, hogy megnézzem, ekkor azonban egy fiú lépett elő csaknem a semmiből.

- Azt hiszem, leráztam őket. – fújta ki magát. Eddig háttal állt nekem, ezután azonban megfordult és egyenesen rám nézett. Meglepődöttségből származó rémülete csaknem kézzelfogható volt. Mivelhogy az arca nem volt eltakarva, egyből felismertem.

- Te nem…? – kezdtem talán kicsit túl hangosan. Ebben a pillanatban azonban emberek, sőt fangirlök közeledésére lettünk figyelmesek, így Inoue Hiro, mivelhogy ő volt a fiú, elkapott, betakarta a szám még beszélés közben és berántott az üres sátorba.

- Kérlek, segíts rajtam! – suttogta, közben még mindig a könyökömnél fogott az egyik kezével, a másikkal a számat fogta be. Csak bólogatni tudtam, igazából nagyon megijedtem és meg is lepődtem. Hogy a csudába futhattam össze vele…?

Amint úgy tűnt, odakint csendesednek a kedélyek, Hiro elengedett végre és megköszönte a segítségemet.

- Óvatlan voltam és felismertek. – magyarázta, de inkább magának beszélt, mint nekem. – És még az édességek is ottmaradtak! Még egyszer biztos nem tudom megpróbálni, most már résen lesznek. – itt hallgatott egy picit, biztos gondolkodott.

Én viszont lefagytam az események miatt, úgyhogy csak álltam ahogy otthagyott és bámultam magam elé. Hiro tett egy kört a sátorban, majd így szólt:

- Figyelj! – nézett rám. A szavait ezúttal egyenesen nekem intézte, úgyhogy megpróbáltam visszatérni a földre és ránéztem. Belebambultam egyenesen az arcába, a szemébe. Legnagyobb meglepetésemre azonban ő is ugyanúgy nézett rám, mint én rá. Pár másodpercig, ha tartott ez a csend kettőnk között, mégis perceknek tűnt. Végül én voltam az, aki szégyellősen lekaptam róla a szemem, erre ő ismét belekezdett a mondókájába:

- Figyelj! Még egyszer segítened kell! Normál esetben nem kérnék ilyet, most azonban nem kockáztathatok. Mindjárt kezdődik a koncert… segítened kell észrevétlenül visszajutni a koleszba, érted? Ha késem, Ranmaru biztosan kivégez majd!

Az arcára közben furcsa kifejezés ült ki, biztosan elképzelte, mi lesz, ha nem sikerül időben visszaérnie. Más választásom nem lévén igent mondtam. Azt még nem tudom, hogy fogom csinálni, de mindenképp segítek neki visszajutni a többiekhez és megmentem a koncertet! Jó, ez most úgy hangzott, mint egy szuperküldetés, de tényleg fontosnak tartottam. Nem feltétlen magam miatt; Hiro, a YO!KIDS, de elsősorban minden rajongó érdekében, hogy ne kelljen csalódniuk.

1. részlet

Reggel, ahogy beléptem az osztályba, Mari egyből sikítozva futott oda hozzám. Bár a szokásos (igen hangos) alapzaj most is megvolt az osztályban, azért az ő sikítozása túltett rajta. Először tudomást sem vettem róla, a nyüzsgő osztálytársak mellett a helyemhez küzdöttem magam. Csak most engedtem meg Marinak, hogy beszéljen (bár eddigre még két barátnőm, Arisa és Mami is széles, mégis irigykedős mosollyal a padomhoz gyűlt).

-    Jaj Nao, el sem tudod képzelni, mi történt! – kezdte igencsak izgatottan. – Hallottad? A YO!KIDS a városi sportcsarnokban fog koncertezni! – sikított közben egyet. Bár a híreket hallottam én is, de hitetlenkedve fogadtam. Ezek szerint tényleg igaz lenne…?

-    És ez még nem minden! – folytatta, majd diadalittasan felmutatott két jegyet.

-    Nyertem két jegyet az első koncertjükre! – a hangulata ismét a tetőfokra hágott, rám azonban csak egy kicsi ragadt át.

-    Ez nagyszerű! – mosolyogtam. – De mégis hogy sikerült? Nagy szerencse kell ahhoz, hogy téged sorsoljanak ki!

-    Megvannak a módszereim! – nézett sejtelmesen.

-    Úgy irigyellek! – nyögött Mami.

-    De most komolyan, hogy csináltad? Avass be! Én is megpróbáltam és küldtem be képeslapot, de engem nem sorsoltak ki! – szállt be Arisa is.

’Ám legyen’-nézéssel végülis Mari elárulta a titkát.

-    Csak egy képeslapot küldtél be? – Arisa bólintott. – Hát itt a probléma! Beküldtem vagy ezret három címről is, szóval még szép, hogy nyertem!

-    És kit viszel magaddal? – váltott témát Arisa némi reménnyel a hangjában.

-    Á, hagyd! – szólt Mami. – Úgyis Fujimaru-kunnal mennek! Elvégre Marinak van pasija…

-    Dehogy megyek vele! – rivallt rá Mari. – Csak féltékenykedne, amúgy se szereti az ilyen zenét!

-    Hát akkor?

Mari csukott szemmel mosolygott, inkább démonian kacagott, majd megszólalt:

-    Nos, mivel az egyik nyertes cím Naoé volt, ezért ő fog velem jönni!

-    Hogy? – kiáltottuk mindhárman egy emberként.

És ezzel kezdődött minden. Bár kívülről nem látszott, de igazából nagyon örültem neki. Tökéletes kezdete lesz ez a nyári szünetnek.

Ha jobban belegondolok, ilyen nagy híresség soha nem járt még itt, elvégre ki jönne egy ilyen kisvárosba, mint a miénk. Ha pedig igazán őszinte akarok lenni, még hírességgel sem találkoztam eddig soha. Nem tudom, egy koncertet mennyire lehet ’találkozásnak’ nevezni, mindenesetre végig így gondoltam a dolgokra.

Az idő múlásával megtudtunk egyet s mást az eseményről. Ami a legjobban lelkesítette a lakókat, az a tény volt, hogy majdnem két hétig itt lesznek kedvenceik. A „hotelt” is tudtuk, melyik lesz a YO!KIDS otthona két hétig. Azért tettem idézőjelbe, mert igazából nem hotel (miért is lenne hotel egy névtelen kisvárosban), hanem régi kolesz, de némileg helyrepofozták a sztárok érkezéséig. Maguk a tagok az első koncert előtt 2 nappal érkeztek. A fekete, sötétített ablakú kocsijukat rengeteg rajongó rohamozta meg, szerencsétlen fiúk pedig alig bírtak elmenni a kolesz bejáratáig. Ragyogó kinézetüket nem rejtették napszemüvegek és sapkák mögé, helyette mosolyogva, integetve vonultak el. Mindezt csak elbeszélésekből tudom, én nem mentem el. Igazándiból szívesen megnéztem volna Oomori Ranmarut, a kedvencemet, de inkább minden felgyülemlő érzelmemet a koncertre tartogattam.

Jut eszembe, a YO!KIDS tagjairól még nem is meséltem. Nos, a csapat neve a tagok neveinek kezdőbetűiből áll össze. Ők pedig Yamada Keiichirou (20 éves, ő a vezető), Oomori Ranmaru (19 éves), Koyama Yusuke (17 éves), Inoue Hiro (18 éves), Dae Sungmin (18 éves) és Sakuraba Minami (19 éves). A csapat két legnépszerűbb tagja Hiro és Minami. Hiro (a kinézetük mellett) gyönyörű, tiszta énekhangjától ájulnak el a lányok, míg Minami a menő, laza stílusával hódít. Sungmin az egyetlen külföldi a csapatban, hisz ő koreai, de anyjával, mióta az eszét tudja, Japánban él. Ő az, aki némelyik számukban rappelni is szokott. Yamada ugye a legidősebb tag, míg Koyama a legfiatalabb. Így áll össze az ő Yama-duójuk és Yamadát gyakran „Ooyamának” is hívják. Ranmaru pedig a legjobb táncos a csapatban, mellesleg ő a YO!KIDS szakácsa is. Hogy hogyan van ideje rá, azt nem tudom, de elviekben mindig ő főz a többieknek ebédet és ő tölti be a báty szerepét (holott Ranmaru csak a második legidősebb). Még rengeteg mindent tudnék mondani róluk, de elég annyi is, hogy fiatal koruk ellenére már igen nagy sikert értek el és nem a semmiért, hisz mindnyájuk kiemelkedik valamiben. Fangirlök milliói ábrándoznak róluk világszerte, mégsem tűnnek beképzeltnek. Csaknem tökéletesek.

Az első koncert a nyári szünet kezdete utáni első szombatra esett. Az idei nyár elképzelhetetlenül forró volt, így – ahelyett, hogy 2000 ember bezsúfolódna egy kis sportcsarnokba és megfulladna – úgy döntöttek, inkább a kolesz hatalmas udvarán tartják meg a koncertet. Számtalan fehér sátrat állítottak fel tehát az udvarra. Ezek különböző célokat szolgáltak: öltözők (de hogy minek, azt nem tudom), illetve különböző boltok voltak: külön sátorban lehetett megkapni a YO!KIDS kislemezeit, mint az új albumukat, egyik sátorban uchiwákat, míg a másikban fanclubos pólókat lehetett kapni. A posztereket és magazinokat egy sátorban árulták, illetve a fotóalbumokat és a debütáló koncert DVD-jüket is egy sátorban lehetett kapni. Ezeken kívül italos-ételes standok is voltak, valamint nyuszi füleket, ördögszarvakat ilyen villogó izéket és millió fancuccot árultak. Ha másból nem is, csak a boltokból jól bekeresnek, az biztos.

Aznap délután 2 óra körül átmentem Marihoz, hogy összekészüljünk. Egy apró virágmintás, lenge rövid ujjú, egyberészes szoknyát húztam fel, ami a derekamnál kicsit összeszűkült, majd fodros miniszoknyába torkollott. Ehhez egy a ruhám mintájával megegyező mintájú szalaggal átkötött kalapot és egy telitalpú, magas sarkú szandált választottam. Nem akartam túlságosan kiöltözni, ellenben Mari…

Amikor odaértem, éppen fürdött, de a szobájában már a YO!KIDS debüt albuma dübörgött.

- Ráhangolódok a koncertre! – magyarázta.

Hamar végzett, majd fel is öltözött. Azt hiszem, kicsit eltúlozta a dolgokat… Egy igencsak rövid fekete bőrszerű anyagú rövidgatyát húzott, melyre egy fehér átlátszatlan kendőt kötött. Ehhez egy ezüstszínű, feketepöttyös lenge, hatalmas vállkivágásos, diszkóba illő fölsőt húzott és ezt megkoronázta egy térd fölöttig érő fekete fűzős bőrcsizmával. A haját két kicsi ezüstszínű, feketepöttyös masnival két copfba kötötte – immáron majdnem elkészült.

-    Gyere, begöndörítjük kicsit a hajad és ki is sminkellek! – fordult hozzám, miután végzett a saját hajával és sminkjével.

-    Erre semmi szükség, szeretek természetes lenni! – tiltakoztam, bár nem sok esélyt láttam a győzelemre.

-    Naa, csak egy kicsit! – kérlelt boci szemekkel, én pedig nem versenghettem szenvedélyével. De meghagytam neki, hogy maradjon valamennyire természetes…

Amint belenéztem a tükörbe, mintha egy idol nézett volna szembe velem. Mari tényleg nem túlozta el a sminkem, egész jó lett.

-    Na, akkor indulhatunk is! – nézett az órára.

Igazából, a koncert este kilenc órakor kezdődött, mi mégis vagy 5 órával korábban odamentünk, hogy sikerüljön jó helyet szereznünk. Mari közben villogó nyuszi füleket is szerzett és mindenki megbámulta.

-    Mari, nem vitted egy kicsit túlzásba? – kérdeztem tőle. – Ha Fujimaru-kun megtudja…

-    Ne aggódj már! Fel akarom kelteni Minami-sama figyelmét! Ha csak egy randi erejéig is, de mindenképp jó lenne… - de amint észrevette szúrós tekintetem, máshogy folytatta. – Ugyan már! Kouta amit nem tud, az nem is fáj neki, igaz? Pár haverjával nyaralni mentek, nem lesz baj!

Még mindig nem tetszett a dolog, de ráhagytam. Én is elgondolkoztam már rajta párszor, mi lenne, ha felfigyelne rám Ranmaru… Biztosan elbeszélgetnénk és talán még a főzési képességeim csiszolásában is segítene. Vagy talán ennél több is lehetne… Persze lányok milliói álmodoznak erről világszerte, reménytelenül. Az átlagembereknek nem sok esélyük van arra, hogy közel kerüljenek kedvenceikhez. Főleg az ilyeneknek, mint én… nem vagyok gazdag, feltűnően csinos sem vagyok, nincs kirívó személyiségem és még olyan vékony sem vagyok, mint az átlag… Mégis titkos reményekkel a szívemben érkeztünk meg a „hotel” bejáratához, ahol már most többméteres sor állt. Mari egy picit előreküzdött minket a sorban, de végül mégiscsak a hátsó félen maradtunk. Közben persze mindenki ezerrel leskelődött távolról az ablakokon, hátha meglátnak valamit vagy valakit kedvenceik közül…

-    Elképesztő, mennyien jöttek! És milyen régóta itt vannak már! – lelkendezett Koyama Yusuke, miközben az ablakra tapadva csodálta a kint várakozó tömeget.

-    Igen, már 3 órakor elkezdtek szállingózni, pedig csak kilenckor lesz a koncert! – csatlakozott Yamada Keiichirou is.

-    Aaa~ alig várom a koncertet, úgy izgulok! – lépett oda az ablakhoz Dae Sungmin is. – Teljesen átragad rám a hangulatuk, pedig csak távolról nézem őket!

-    Vajon ők látnak minket, ha integetünk? – gondolkodott Koyama, de végül válaszra nem várva elkezdett integetni.

Pontosan nem tudni, mennyi látszott az épület harmadik emeletéről az utcára, mégis hatalmas sikolyban törtek ki a lentiek. A három fiú ezen felbátorodva még inkább integetni kezdett, mígnem kb. az egész tömeg rájuk figyelt. Kint már sötétedett, így a villogók egyre jobban látszódtak. Egyes rajongók ezen felbátorodva Morze-jelekkel küldtek üzenetet a fiúknak: „YO!KIDS a legjobb!” „Szeretünk titeket!” „Köszönjük a koncertet!”, és még sok ehhez hasonlót.

A három fiút teljesen lázba hozták ezek a reakciók és legszívesebben kiugrottak volna az ablakon rajongóik tengerébe. Ezt ugyan nem tehették meg, de az komolyan megfordult a fejükben, hogy kikiabálnak az ablakon. Éppen nyitni készültek, amikor egy negyedik személy lépett a szobába és gorombán megszólta őket:

- Ti meg mit csináltok? Nem készülődni kéne?! Egy órán belül kezdődik a koncert!

- Áá, ez csak Ranmaru-kun! – fordult vissza az ablak felé Sungmin. Yamada ellenben…

- Na mi van, Ranmaru-chan? – kapta el az illető nyakát. – Csak nem megint citromba haraptál?

- Ezt most fejezd be! Mondtam, hogy utálom, ha így hívsz! – vágott vissza.

- Yamada, hagyd, hadd tombolja ki magát! Majd a rajongók előtt mosolyog! Tudod, hogy mindig ilyen… - toppant be ásítozva Sakuraba Minami is.

- Legyen! – engedte el. – Komolyan mondom, senki meg nem mondaná, hogy én vagyok a vezető, úgy parancsolgattok nekem!

Közben Ranmaru is az ablakhoz lépett, hogy megszemlélje a kint várakozó tömeget, ő azonban máshogy nézett le rájuk, mint a többiek. Az ő tekintetéből inkább lenézés és gúny tükröződött.

-    Valóban többen lettek, mint gondoltam. – szólt gúnyosan. – Vajon a kisváros összes lakója eljött, nehogy szégyenben maradjanak előttünk?

-    Ez szemét dolog volt! – szólalt meg Yusuke. – Ha engem kérdeztek, sokkal jobb kis közönség előtt fellépni!

-    És sokkal jobb, ha Maru-Maru nem becsmérli az ittenieket! – szállt be mosolyogva Yamada is. Mivel látta, hogy egyre feszültebb lesz a hangulat Ranmaru miatt, gyorsan témát váltott.

-    Menjünk inkább és szedelőzködjünk össze! Mindjárt kezdünk, nehogy késéssel égessük magunkat!

-    Így van! Menjünk! – volt mindenki válasza, és ezzel megindultak.

-    Egy pillanat! – állt meg Sungmin. – Hiro merre van?

A többiek egymásra néztek és remélték, társuk nem azt teszi megint…

Prológus

„Hírnév… egy csalfa tündérkép, mely álmokat és vágyakat ad, majd egyszeriben el is tűnik, amint kifogy a tinta a nyomdákban.

És bár az ember azt hinné, ez a legjobb dolog a világon, egyben nagy terhet is jelent.

Ha egyszer megízleljük, többé nem akarjuk elengedni, hanem mohón áhítozunk utána…

Egy hírességnek mi a legnagyobb ellensége s egyben félelme?

   

Nem, nem a konkurencia, de még csak nem is a média…!

                   egy híresség…

a rajongóitól fél a legjobban!”

(Inoue Hiro – YO!KIDS)

„A YO!KIDS új albuma vezeti az eladási ranglistákat!” „Ma esti vendégeink a YO!KIDS tagjai!” „A YO!KIDS hivatalos Japán körüli turnéja megkezdődött!” YO!KIDS, YO!KIDS, YO!KIDS…

Az év legnagyobb durranásának számít a YO!KIDS debütálása. Már rögtön a legelső számukkal meghódították Japánt, így mára ők lettek az egyik legnépszerűbb csapat mind Japánban, mind az egész világon. A városban bármerre is nézek, mindenhonnét ők néznek vissza rám: az újságostól, a lemezboltokból, az ajándékboltokból, a hirdetőtáblákról, de még a villanyoszlopokról is. És én sem vagyok kivétel: ugyanúgy a rajongójuk vagyok, de ismerem a határokat.

Figyelmeztetés

Na tehát,
üdvözölnék mindenkit az én "mesekönyvemben" ^^
Az elkövetkező bejegyzésekben az eddigi leghosszabb irományom olvashatjátok majd, de előtte néhány dolgot le kell szögeznem.

1.) Előre is elnézést a szörnyű fogalmazásomért O_O""
2.) A történetet 2011.08.10-én kezdtem, tehát már több mint egy éves ^^ A legrosszabb pedig, hogy még mindig nincsen címe, tehát ez majd valahogy kialakul, igyekszem majd ^^""

3.) Eredetileg nem tagoltam komolyabb részekre ezt az irományt, tehát most darabolom fel bizonyos mértékben. Tulajdonképp az egész olyan, mint egy hatalmas fejezet, ezért is nem fejezetek, hanem "részletek" lesznek a továbbiakban.

4.) Ez egy kitalált fiúcsapatról szól, tehát mindenki képzeletére bízom, ki hogy néz ki, milyen a zenéjük, stb.

Azt hiszem ennyi, remélem tetszeni fog ^^