18. részlet

Az elkövetkező három napban nem is volt semmi gáz. Igyekeztem láthatatlan maradni, Mami és Arisa is csak ritkán jöttek oda hozzám, de megértem őket, nem akartak Nanaék célpontjaivá válni. Ami Nanaékat illeti, ahányszor hátranéztem rájuk, csak az utálatot láttam rajtuk, meg a lenéző tekintetüket, de nem tettek semmit. Semmit, egészen péntekig.

Péntek reggel, ahogy beléptem az osztályba, rögtön csend lett. A táblára néztem, szinte vonzotta a tekintetemet és mindent megértettem. A tábla ugyanis tele volt számomra igen zavarba ejtő feliratokkal, amik tényleg úgy tüntettek fel, mint egy közönséges utcalányt, sőt még a telefonszámom is ott volt mellette.

-    Ogawa, mennyi egy menet? Remélem nem vagy még teljesen betáblázva a hétvégére, szombat este lesz egy kis szabadidőm! – gúnyolódott egyik osztálytársam.

Zavaromban kifordultam az osztályból. Ekkor vettem észre, hogy nem csak nálunk, hanem minden terem táblája tele van firkálva, de itt-ott még a falak is és a hirdetőtáblák. Szégyenemben sírni tudtam volna, legszívesebben elsüllyedtem volna a föld alá. Szóval ez volt az első támadásotok!

Az osztályfőnököm jelent meg hirtelen és rögtön elvitt magával.

-    Ogawa, mit jelentsen ez? – Nem szóltam semmit. Szerintem eléggé egyértelmű volt, hogy nem én tettem. – Van esetleg ötleted, ki lehetett?

Persze, hogy volt ötletem, sőt, biztosan tudtam, de nem akartam elárulni. Még nem. A tanárok a nap folyamán végig a tettest keresték, aki majd letakarítja, de mivel nem találták meg, ezért én vállaltam magamra a megalázó feladatot, hogy lemossam.

A táblákról az órák alatt nyilván lekerült, de a falak és hirdetők lesikálása komoly feladatot jelentett. Egész délután ottmaradtam egyedül és takarítottam. Már mindenki hazament, amikor én még mindig sikáltam; legalábbis azt hittem. Épp újra akartam tölteni vízzel a vödrömet, amikor Saori és kis csapata termett előttem.

-    Remélem, élvezed a munkát, vesztes!

-    Így jár az, aki túl el van szállva magától!

Kórusban mondogatták a maguk gúnyolódó szövegét. Mit sem törődve velük megpróbáltam elsétálni mellettük, de elkaptak és berángattak a mosdóba. Tudtam, mi fog következni, úgyhogy sikítozva megpróbáltam ellenállni, de nem ment. Ott bent aztán vízzel locsoltak, ráncigáltak, rugdostak és folyamatosan gúnyoltak. A sok víztől már én sem voltam biztos benne, hogy valóban könnyeim folynak, vagy csak a vizet érzem. Legszívesebben Hiroért kiáltottam volna, magamban ezerszer meg is tettem, de hangosan csak olaj lett volna a tűzre. És akkor jelent meg ő…

-    Héj, ti! Tahara, fejezzétek be! – szólt rájuk egy szigorú fiúhang. Felnéztem és alig hittem a szememnek: Kusaka Ryota volt az, a laza, menő srác a B osztályból. Mit keres ő itt?

-    Különben? – provokálta Saori. – Ne üsd bele az orrod abba, ami nem a te dolgod, Kusaka!

-    Te pedig jobb, ha nem húzol ujjat velem, még a végén alulmaradsz!

Látszólag ez elég volt Saorinak és utasította a „pribékjeit”, hogy hagyjanak és együtt elmentek. Kusaka odajött hozzám, megkérdezte, fel tudok-e állni és felsegített.

-    Nem értem – szólaltam meg, amikor később a tetőn ültünk és szárítottuk a ruhámat. Bár már 6 óra körül járt az idő, még érződött a nyári meleg, így volt esély a száradásra. – Nem értem, miért vagy még mindig itt, de köszönöm, hogy segítettél!

-    Csak véletlen volt! – mondta egykedvűen. – Bár elég nehéz lett volna nem meghallani a sikítozást – A földön feküdt és végig az eget nézte, míg én egy széken kuporogtam a tornaruhámban.

-    Mit csináltál itt ilyen későn? – próbáltam beszélgetni vele. Nem igazán ismertük egymást, tehát bőven lehetett volna mit kérdezni.

-    Ezt én is kérdezhetném!

-    Jól van… a kiírásokat takarítottam. Eléggé megalázó feladat.

-    Szóval te vagy Ogawa?

-    Én… sajnos. De nem azért beszélgetünk, hogy csak panaszkodjak! Bár azt hiszem, egész éjszaka itt maradhatok, mire az összeset lekaparom!

Már a gondolata is idegesített, hogy egész éjszaka ezt kell csinálnom, de legnagyobb meglepetésemre Kusaka is csatlakozott és ketten sokkal gyorsabban haladtunk. Azt viszont csak nem tudtam meg, mit keresett péntek este a suliban.

Szerencsére  ketten tényleg sokkal gyorsabban haladtunk és nyolc órára kész lettünk az egésszel. A ruhám és a hajam is megszáradt addigra nagyjából, tehát haza is mehettem. Mielőtt elváltunk volna, Kusaka még utánam kiáltott:

-    Egy dolgot ne érts félre: ezt nem miattad, hanem Nana miatt tettem!

Hazafelé végig ezen a mondaton gondolkodtam, de nem tudtam megérteni. Nana és Kusaka jártak egyszer kb. 2 hónapig, de aztán Nana dobta valami idősebb pasasért. Talán bosszút akar állni Nanán? Nem, nem tudom. Én mindenesetre sokat köszönhetek neki. Egypár kék-zöld foltom így is lett, de ha ő nem lép közbe, nem mondom, mit tettek volna…

Otthon anyáék azzal a hírrel fogadtak, hogy megvan az esküvő időpontja, úgyhogy alig vártam már Hiro hívását. Közben megszeretgettem kicsit a kutyus Hirót. Ha tudnád, mennyire hiányzol, gondoltam magamban. Te még kicsi vagy ahhoz, hogy megvédj…

Ekkor megcsörrent a mobilom. Még csak most futott végig az agyamon, milyen jó, hogy a táskámban hagytam, mert ha átvizesedett volna, teljesen elvághattak volna Hirótól.

-    Hiro, annyira hiányoztál! – támadtam le egyből, ahogy felvettem a telefont. Csaknem sírtam a boldogságtól és a fárasztó nap miatt. Hiro vidám volt, mint mindig, bár hangja a szokásosnál fáradtabbnak tűnt. Biztosan ezerrel készülnek az új számukkal.

Elújságoltam neki, hogy 24-én lesz az esküvő, Osakában. Továbbra sem tudta biztosra megmondani, tud-e jönni vagy sem.

-    Ha minden igaz, pont aznap lesz Osakában egy release eventünk, tehát talán odaérhetek. Ezek az eventek másfél órások szoktak általában lenni, tehát attól függ, hánykor lesz az esküvő… De mindent megpróbálok, hogy legalább a végén ott legyek!

Még beszélgettünk egy csomót. Legszívesebben kisírtam volna Hironak minden gondomat, de nem tehettem. Nem akartam egyszerűen. Ez Ogawa Naoko magányos harca lesz, bár talán még akad majd néhány segítőm…