13. részlet

Nem igazán tudtam, merre induljak, hogy merre keressem Hirot. Tettem egypár lépést vissza a parkoló irányába, majd eszembe jutott, hogy van itt egy kisebb torii-.kapu nem messze a felfelé vezető ösvénytől nyugatra. Jobb ötlet híján megindultam arra. Bár augusztus volt, hidegebb szelek fújdogálták a zöld lombokat és az eget is teljesen belepték a felhők. Esővel fenyegetőztek reggel óta, mivel azonban már dél is elmúlt, egyre érezhetőbbé vált, hogy hamarosan elered.

Hirot a torii-kapu tövében üldögélve találtam meg. Amint meglátott, komoly arcán halvány mosoly derült, felpattant és elém szaladt. Viszonoztam a mosolyát, bár valószínűleg az enyém is ugyanolyan halvány lehetett.

-    Örülök, hogy épségben ideértél! – csak bólintottam. Furcsa érzések kezdtek el kavarogni bennem és hirtelen elfelejtettem, miért is jöttem ide vagy hogy mi is történt az elmúlt órában.

-    Személyesen akartam érted menni, de a toronyőröm igencsak megnehezítette a szökésemet. Szeretnék-

-    Semmi szükség bocsánatkérésre. Végülis nem történt semmi… - gombóc volt a torkomban. A levegő is fülledté vált egyszeriben, nincs már messze az eső sem.

-    Semmi? Akár meg is ölhettek volna! – erre nem szóltam, igaza volt. Mivelhogy ő sem folytatta, kisebb csend támadt, csak a lombok zizegését hallottuk, ahogy a szél át- és átfújt minden levél között.

-    A cikkről szeretnék beszélni veled. – folytatta. – Tudod, Murakami-san eléggé felkapta vizet, amikor meglátta és arra kért, hogy hivatalosan tagadjuk le. – csendben hallgattam. Igen, igaza van, ezt kéne tenni, elvégre nem is igaz és mindkettőnket megóvnánk vele. Mégis fájt ezt hallani. Nem akartam, egyszerűen nem akartam ezt. Úgy döntöttem, a hallgatásos beleegyezés látszatát keltem, bármennyire is tiltakozik minden porcikám. Hiro azonban folytatta.

-    Én azonban nem akarom ezt! Nekem többet jelentett ez a pár nap annál, hogy ilyen egyszerűen véget vessek neki! – majd elakadt a lélegzetem, amíg őt hallgattam. – Tudom, hogy ezzel rendkívüli veszélynek teszlek, tennélek ki, de ha kell, testőröket állítok melléd vagy ami még jobb, itt maradok veled és megvédelek személyesen mindenkitől, aki bántani akarna!

-    Tu-tudod, hogy ez nem ilyen egyszerű… - a hangom el-elcsuklott, míg beszélt. Ezek lennének az igazi érzéseid?

-    Én megtenném érted! Bármit megtennék érted… persze, ez nem csak rajtam áll. Nyilván, ha te máshogy érzel, akkor… - nem mondta tovább, helyette az arcomat fürkészte, hogy kiolvassa belőle a választ. Nem mertem nyíltan ránézni, se az érzéseimet nyíltan kimondani, mégsem akartam, hogy félreértsen. Nem akartam, hogy azt higgye, én másképp érzek. Mert igen, így volt: én is legalább annyira szerettem őt, mint ő engem – már ha lehetséges ez pár nap alatt. Nem voltam teljesen biztos magamban.

-    Szóval mi a válaszod? – lépett közelebb és megemelte az állam, hogy a szemébe nézzek. Igent sugalltam a pillantásommal, de összességében elég kétségbeesett képet vághattam. Épp válaszra nyitottam volna a szám, amikor Hiro még közelebb lépett és hirtelen megcsókolt.

Tulajdonképpen nem nagyon lepődtem meg rajta, már korábban is próbálkozott. Ha megtette volna korábban, akkor sem utasítottam volna vissza. Most sem tettem. Nem állítom, hogy visszacsókoltam volna, de nem löktem el magamtól. Ez volt a válaszom, ahogy az ő válasza is.

Végül ajkaink elváltak egymástól és magához ölelt. Ezt viszont már én is viszonoztam.

-    Ezt vehetem igennek? – mosolyodott el. Nem válaszoltam, csak mellkasához szorítottam a fejemet és úgy bólogattam. Végül is még egy puszit nyomott a homlokomra és megindultunk visszafelé – kézen fogva, mint egy igazi pár.

Mire visszaértünk Yamada kocsijához, már a másik két fekete kocsi is ott állt a fák között. Utasai – Koyama és Sungmin női ruhában, hosszú parókával, Minami és egy idegen férfi, akiről később kiderült, ő a YO!KIDS menedzsere, Toyogawa-san, - a járműveknek dőlve várták visszatértünket. Amint megpillantották, hogy kéz a kézben közeledünk, kisebb ujjongásba kezdtek.

-    Akkor ma ünneplünk? – csillantak fel Sungmin szemei.

-    De egy csepp alkoholt sem! – rombolta a hangulatot Toyogawa-san.

-    E~? Ezt meg most miért mondja? – ellenkezett Koyama. – Csak adni akarja a jó menedzsert Nao előtt, holott máskor is megengedte!

Nevettek egyet, majd végülis engedett a férfi. A hangulat egyre vidámabb lett, és mintha az égen gyűlő sötét felhők is szakadozni kezdtek volna. Végül megtudtam, miért volt a két fiú női ruhában: a másik két kocsiban ők voltak az elterelők. Hogy még kevésbé lehessen az eredeti Naot tartalmazó kocsit felismerni, a másik kettőbe is ültettek egyet-egyet. Sungmin és Koyama amúgy sem vezethetett volna, így rájuk hárult a jelmezes szerep, amit látszólag élveztek is.

Még egy kérdésben kellett döntenünk: mi legyen az újságcikkel. Végül abban maradtunk, hogy Hiro és az ügynökség hivatalosan letagadja kettőnk kapcsolatát, mi azonban ezzel mit sem törődve együtt maradunk. Ez lesz a legjobb mindkettőnknek. A többiek pedig titokban tartják ezt Murakami-san előtt, ameddig csak lehet. (Igazából, ők maguk sokáig abban a hitben éltek, hogy a férfi mit sem tud a dolgokról, pedig ő a kezdetektől sejtette.)

Miután így mindent megbeszéltünk, visszaszálltunk a kocsiba és visszaindultunk a városba, reménykedve, hogy a rendőröknek sikerült rendet rakniuk a rajongók között. Ha átmenetileg sikerült is, nem sok reményt fűztek a teljes nyugalomhoz, elvégre három koncertjük még vissza volt, és a rajongók száma csak nőtt és nőtt a városban.

Épp időben indultunk vissza, mert az eső hamarosan szakadni kezdett. (bár korábban a felhők eloszlani látszottak). Még így is a megkönnyebbülés érzését hozta magával, elvégre a gondoknak átmenetileg végük volt és a boldogság elöntött mindkettőnket. Egész úton hazafelé Hiro el sem engedett az öleléséből…