4. részlet

A YO!KIDS már fenn volt a színpadon, mire rátaláltam Marira az első sor közepén. Ennél jobb helyet nem is találhatott volna! Elég nagy volt a tömeg, így csak nehezen tudtam utat törni, sőt, helyem is alig lett Mari mellett. Ahogy megjósoltam, tényleg senki nem maradt ülve, a székek inkább akadályok, mintsem segédeszközök voltak (kivéve annak persze, aki felállta rájuk, hogy feltűnőbb legyen. A színpad elé közvetlenül nem lehetett állni, mert egy 3-4 méter széles folyosó volt kihagyva a kamerásoknak, testőröknek és persze maguknak a sztároknak is, akik a koncert során többször le is jöttek. A közönség így tehát a kb. derékig érő vaskorlát mögé gyűlt össze elég szorosan.

Maga a koncert fergeteges volt! A legjobb dalaikat válogatták össze, a hangulat végig a tetőponton volt. Élőben mindenki sokkal helyesebb volt, mint a TV-ben, a hangjuk viszont ugyanolyan (vagy még jobb!) volt, mint a stúdiós számokon. A fiúk pedig végig mosolyogtak, ugráltak és bolondoztak. Az MC részben fel is hívtak pár lányt a közönségből és meginterjúvolták őket. Mari is felment egyszer és kapott egy puszit Minamitól. Képzelhetitek, mennyire el volt ájulva ezután és még mennyi ideig hallgattam, milyen sima ajkai vannak Minami-samanak. Én nem kerültem fel a színpadra, de valahogy nem bántam. Meglepődtem, de nem éreztem csalódottságot. Egyszer azonban, amikor lejöttek a színpadról, sikerült elkapnom Sungmin kezét, szóval én sem maradtam ki a jóból. Főleg azok után, ami a koncert előtt történt…

Összesen 17 számot énekeltek, a koncert volt vagy 2 óra hosszú, mégis hamar véget ért. A tömeg, miután kétszer visszatapsoltuk őket legalább pár szó erejéig, hamar oszlani kezdett, Mari azonban elhatározta: itt marad és addig vár, míg nem találkozik össze ismét valamelyik taggal. Sajnos a szerencse ezúttal nem nekünk kedvezett, tehát jó 20 perc után Mari megadta magát és visszaindultunk. Megfordult a fejében, hogy menjünk el egyet karaokézni, de lebeszéltem róla, hisz ígyis már későre járt.

Mivel mindketten elég messze laktunk innét, nem volt kedvünk gyalogolni. Apa azt mondta, csörgessem meg, ha végeztünk és eljön értünk, azonban ahogy a táskámba nyúltam, sehol sem éreztem a telefonom.

-    Nem igaz, hova tűnhetett? – nyögtem elkeseredetten, miután kétszer kipakoltam a táskámból.

-    Nem vitted magaddal, amikor mosdót kerestél? – kérdezte Mari.

-    De igen! – csillant fel a szemem. Gyorsan végiggondoltam az eseményeket és beugrott, amikor Hiroval futottam össze. – Igen, biztos akkor hagytam el!

-    Akkor gyere, keressük meg! – ajánlotta Mari. – Biztosan ott van még valahol!

Bólintottam és én is így reméltem, bár nem nagyon bíztam a sikerben. Vagy fél órát keresgettük a sötétben, végül feladtuk.

-    Holnap visszajöhetünk és megnézhetjük újra! Most viszont menni kéne, mielőtt ránk zárják a kaput! Majd én hívom apát, jó? – nézett rám bíztatóan Mari. – Fel a fejjel! – mondta még egyszer, majd megrendelte a taxinkat.

Útközben hazafelé teljesen fel volt dobva; folyton arról beszélt, milyen volt Minami puszija és hogy milyen jó illata volt. Bár néha halványan elmosolyodtam, levertségemet nem tudtam palástolni. Végig azon járt az agyam, hogy mondom meg anyuéknak. Kétség sem férhet hozzá, hogy mérgesek lesznek, de azért… még reménykedtem. Ahogy azonban beléptem a bejárati ajtón, minden reményem elszállt.

-    Miért vagy így letörve? Nem volt jó a koncert? – kérdezte apa, ahogy a nappaliba értem. A hangokra anya is előjött a hálószobából. Lehet, már aludt is egyet, miközben rám vártak.

-    De igen, fergeteges volt! – erőltettem a mosolygást. – Viszont… - most vagy soha! – Viszont azt hiszem, elvesztettem a mobilomat… Kiejthettem valahol… de Marival holnap elmegyünk és megnézzük még egyszer!

-    Felesleges, már nem lesz meg! – legyintett anya. – De új telefon se lesz mostanában!

-    Tudom… - sóhajtottam és eltűntem a szobámban.

Egy ideig még hallottam, ahogy arról tárgyalnak, mégiscsak venni kéne egyet, hisz a korombeli lányok fontos kelléke a telefon. Anya azonban folyton ellenkezett. Azt hiszem, ezt hallgatva aludhattam el, mert nem emlékszem, végül hogy döntöttek.

Az első koncertet letudni – még ha nem is a legeslegelső vagy nem is a turné nyitója – mindig megkönnyebbülés és ünneplést érdemel. Ezért koccantak össze a pezsgőspoharak a régi kolesz társalgójában is: a tagok és a stáb koccintott a sikeres koncertre.

-    El se hiszem, hogy még 3 ilyen koncert vár itt ránk! – panaszkodott Ranmaru. – Miért pont egy poros kisvárosban kell két hétig vesztegelnünk?!

-    Azt hittem, elmondtam már párszor! – jegyezte meg az igazgatóhelyettes, Murakami-san, aki szintén elkísérte a fiúkat. – Megmutatjuk a világnak, hogy a YO!KIDS nemcsak a luxusvilágban állja meg a helyét és a kisvárosokat is támogatjuk!

-    Milyen problémás… - sóhajtott Ranmaru és felhajtotta a pezsgőjét.

-    Nem, nem az a problémás! – kezdte az előadást Yamada. – Miért pont nekem kell Oomori-kunnal egy szobában lennem? Minamit még megértem, de én…! – a gondolattól csaknem a haját tépte.

-    Sajnáljuk, de minden szobát felhasználtunk valamire, így nektek csak kettő maradt! – válaszolt Murakami. – Legalább jobb lesz a csapatmunkátok! De most menjetek és pihenjetek le! Holnap komoly próbáitok lesznek, és nem tűröm a panaszkodást!

A hat fiú erre katonásan felugrott, tisztelgett, majd a szobáikba vonult. Míg Minami zuhanyozott, Yamada nem bírt volna egyedül maradni Ranmaruval, így átlógott kicsit a többiekhez. Pont időben érkezett, mert a másik három – immáron alvóruhájukban, párnákat és plüssöket szorongatva – a szoba közepén lévő kis asztalhoz gyűlt és érdeklődően néztek Hirora.

-    Ó, tesó, épp időben jössz! – kiáltott fel Hiro. – Épp most készülök elmesélni, kivel találkoztam a koncert előtt! – megvárta, míg Yamada is leült közéjük és mesélni kezdett. – Tehát, ma, amikor meglátogattam az egyik édességes várat, azt hittem, tökéletes az álcám. Azonban túl sok csábító édesség lakott ott és nem bírtam ellenállni, így véletlen lehullott a sisakom. Az egyik katona rögtön felismert és üldözőbe vettek! – Hiro teljesen beleélte magát a mesélésbe, a többiek pedig a történetbe. Körmüket rágva, fogukat csikorgatva várták, mi lesz a végkifejlet. – Alig tudtam elszökni előlük, de végül sikerült. És akkor! – emelte fel a hangját, mire a többiek ugrottak egyet és egyszerre hátradőltek. – Akkor bukkant fel ő a semmiből…

-    Ki volt az? Mi volt az? – kérdezték a többiek.

-    Egy sárkány? – kérdezte Sungmin.

-    Egy édesség-szörny? – kérdezte Yamada.

-    Egy hercegnő? – kérdezte Koyama.

-    Bingó! – mutatott Hiro Koyamára, mire kérdések újabb árja zúdult rá. Mindenki rögtön tudni szerette volna, hogy nézett ki, melyik idolra hasonlított, aranyos volt-e, stb. Hiro csendre intette őket és így szólt:

-    Olyan volt, mint Toda Erika! – mire mindenki „huhú”-zva és fütyülve dőlt ismét hátra.

-    De ez még nem minden! A hercegnő segített visszajutni ide az erődünkbe is és Hamupipőke módjára ajándékot is hagyott hátra! – ezzel felmutatott egy fehér mobiltelefont. Egy újabb „huhúú-roham” és hátradőlés után a fiúk egyből tudni akarták, Hiro hogy szerezte meg a mobilt, hogy is néz ki a lány valójában és a zenéknél is meg akarták keresni a saját számaikat. Hiro azonban rendre intette őket és nem engedte meg, hogy a többiek hozzányúljanak. Ő maga sem nézett bele csak a háttérig és már tudta, kié. A mobil személyes dolog és az illetéktelen behatolás ebbe a személyes szférába, ami mellesleg egy lányé, nem lenne szép dolog.

Pont ekkor nyitott be Murakami-san a szobába, hogy ellenőrizze, alszanak-e már. Mivel ennek semmi jele nem látszott a fiúkon, bármennyire tettették is azt, gyorsan ágyba parancsolt mindenkit, Yamadat pedig visszaküldte a saját szobájukba és ott is lámpaoltást rendelt el.