1. részlet

Reggel, ahogy beléptem az osztályba, Mari egyből sikítozva futott oda hozzám. Bár a szokásos (igen hangos) alapzaj most is megvolt az osztályban, azért az ő sikítozása túltett rajta. Először tudomást sem vettem róla, a nyüzsgő osztálytársak mellett a helyemhez küzdöttem magam. Csak most engedtem meg Marinak, hogy beszéljen (bár eddigre még két barátnőm, Arisa és Mami is széles, mégis irigykedős mosollyal a padomhoz gyűlt).

-    Jaj Nao, el sem tudod képzelni, mi történt! – kezdte igencsak izgatottan. – Hallottad? A YO!KIDS a városi sportcsarnokban fog koncertezni! – sikított közben egyet. Bár a híreket hallottam én is, de hitetlenkedve fogadtam. Ezek szerint tényleg igaz lenne…?

-    És ez még nem minden! – folytatta, majd diadalittasan felmutatott két jegyet.

-    Nyertem két jegyet az első koncertjükre! – a hangulata ismét a tetőfokra hágott, rám azonban csak egy kicsi ragadt át.

-    Ez nagyszerű! – mosolyogtam. – De mégis hogy sikerült? Nagy szerencse kell ahhoz, hogy téged sorsoljanak ki!

-    Megvannak a módszereim! – nézett sejtelmesen.

-    Úgy irigyellek! – nyögött Mami.

-    De most komolyan, hogy csináltad? Avass be! Én is megpróbáltam és küldtem be képeslapot, de engem nem sorsoltak ki! – szállt be Arisa is.

’Ám legyen’-nézéssel végülis Mari elárulta a titkát.

-    Csak egy képeslapot küldtél be? – Arisa bólintott. – Hát itt a probléma! Beküldtem vagy ezret három címről is, szóval még szép, hogy nyertem!

-    És kit viszel magaddal? – váltott témát Arisa némi reménnyel a hangjában.

-    Á, hagyd! – szólt Mami. – Úgyis Fujimaru-kunnal mennek! Elvégre Marinak van pasija…

-    Dehogy megyek vele! – rivallt rá Mari. – Csak féltékenykedne, amúgy se szereti az ilyen zenét!

-    Hát akkor?

Mari csukott szemmel mosolygott, inkább démonian kacagott, majd megszólalt:

-    Nos, mivel az egyik nyertes cím Naoé volt, ezért ő fog velem jönni!

-    Hogy? – kiáltottuk mindhárman egy emberként.

És ezzel kezdődött minden. Bár kívülről nem látszott, de igazából nagyon örültem neki. Tökéletes kezdete lesz ez a nyári szünetnek.

Ha jobban belegondolok, ilyen nagy híresség soha nem járt még itt, elvégre ki jönne egy ilyen kisvárosba, mint a miénk. Ha pedig igazán őszinte akarok lenni, még hírességgel sem találkoztam eddig soha. Nem tudom, egy koncertet mennyire lehet ’találkozásnak’ nevezni, mindenesetre végig így gondoltam a dolgokra.

Az idő múlásával megtudtunk egyet s mást az eseményről. Ami a legjobban lelkesítette a lakókat, az a tény volt, hogy majdnem két hétig itt lesznek kedvenceik. A „hotelt” is tudtuk, melyik lesz a YO!KIDS otthona két hétig. Azért tettem idézőjelbe, mert igazából nem hotel (miért is lenne hotel egy névtelen kisvárosban), hanem régi kolesz, de némileg helyrepofozták a sztárok érkezéséig. Maguk a tagok az első koncert előtt 2 nappal érkeztek. A fekete, sötétített ablakú kocsijukat rengeteg rajongó rohamozta meg, szerencsétlen fiúk pedig alig bírtak elmenni a kolesz bejáratáig. Ragyogó kinézetüket nem rejtették napszemüvegek és sapkák mögé, helyette mosolyogva, integetve vonultak el. Mindezt csak elbeszélésekből tudom, én nem mentem el. Igazándiból szívesen megnéztem volna Oomori Ranmarut, a kedvencemet, de inkább minden felgyülemlő érzelmemet a koncertre tartogattam.

Jut eszembe, a YO!KIDS tagjairól még nem is meséltem. Nos, a csapat neve a tagok neveinek kezdőbetűiből áll össze. Ők pedig Yamada Keiichirou (20 éves, ő a vezető), Oomori Ranmaru (19 éves), Koyama Yusuke (17 éves), Inoue Hiro (18 éves), Dae Sungmin (18 éves) és Sakuraba Minami (19 éves). A csapat két legnépszerűbb tagja Hiro és Minami. Hiro (a kinézetük mellett) gyönyörű, tiszta énekhangjától ájulnak el a lányok, míg Minami a menő, laza stílusával hódít. Sungmin az egyetlen külföldi a csapatban, hisz ő koreai, de anyjával, mióta az eszét tudja, Japánban él. Ő az, aki némelyik számukban rappelni is szokott. Yamada ugye a legidősebb tag, míg Koyama a legfiatalabb. Így áll össze az ő Yama-duójuk és Yamadát gyakran „Ooyamának” is hívják. Ranmaru pedig a legjobb táncos a csapatban, mellesleg ő a YO!KIDS szakácsa is. Hogy hogyan van ideje rá, azt nem tudom, de elviekben mindig ő főz a többieknek ebédet és ő tölti be a báty szerepét (holott Ranmaru csak a második legidősebb). Még rengeteg mindent tudnék mondani róluk, de elég annyi is, hogy fiatal koruk ellenére már igen nagy sikert értek el és nem a semmiért, hisz mindnyájuk kiemelkedik valamiben. Fangirlök milliói ábrándoznak róluk világszerte, mégsem tűnnek beképzeltnek. Csaknem tökéletesek.

Az első koncert a nyári szünet kezdete utáni első szombatra esett. Az idei nyár elképzelhetetlenül forró volt, így – ahelyett, hogy 2000 ember bezsúfolódna egy kis sportcsarnokba és megfulladna – úgy döntöttek, inkább a kolesz hatalmas udvarán tartják meg a koncertet. Számtalan fehér sátrat állítottak fel tehát az udvarra. Ezek különböző célokat szolgáltak: öltözők (de hogy minek, azt nem tudom), illetve különböző boltok voltak: külön sátorban lehetett megkapni a YO!KIDS kislemezeit, mint az új albumukat, egyik sátorban uchiwákat, míg a másikban fanclubos pólókat lehetett kapni. A posztereket és magazinokat egy sátorban árulták, illetve a fotóalbumokat és a debütáló koncert DVD-jüket is egy sátorban lehetett kapni. Ezeken kívül italos-ételes standok is voltak, valamint nyuszi füleket, ördögszarvakat ilyen villogó izéket és millió fancuccot árultak. Ha másból nem is, csak a boltokból jól bekeresnek, az biztos.

Aznap délután 2 óra körül átmentem Marihoz, hogy összekészüljünk. Egy apró virágmintás, lenge rövid ujjú, egyberészes szoknyát húztam fel, ami a derekamnál kicsit összeszűkült, majd fodros miniszoknyába torkollott. Ehhez egy a ruhám mintájával megegyező mintájú szalaggal átkötött kalapot és egy telitalpú, magas sarkú szandált választottam. Nem akartam túlságosan kiöltözni, ellenben Mari…

Amikor odaértem, éppen fürdött, de a szobájában már a YO!KIDS debüt albuma dübörgött.

- Ráhangolódok a koncertre! – magyarázta.

Hamar végzett, majd fel is öltözött. Azt hiszem, kicsit eltúlozta a dolgokat… Egy igencsak rövid fekete bőrszerű anyagú rövidgatyát húzott, melyre egy fehér átlátszatlan kendőt kötött. Ehhez egy ezüstszínű, feketepöttyös lenge, hatalmas vállkivágásos, diszkóba illő fölsőt húzott és ezt megkoronázta egy térd fölöttig érő fekete fűzős bőrcsizmával. A haját két kicsi ezüstszínű, feketepöttyös masnival két copfba kötötte – immáron majdnem elkészült.

-    Gyere, begöndörítjük kicsit a hajad és ki is sminkellek! – fordult hozzám, miután végzett a saját hajával és sminkjével.

-    Erre semmi szükség, szeretek természetes lenni! – tiltakoztam, bár nem sok esélyt láttam a győzelemre.

-    Naa, csak egy kicsit! – kérlelt boci szemekkel, én pedig nem versenghettem szenvedélyével. De meghagytam neki, hogy maradjon valamennyire természetes…

Amint belenéztem a tükörbe, mintha egy idol nézett volna szembe velem. Mari tényleg nem túlozta el a sminkem, egész jó lett.

-    Na, akkor indulhatunk is! – nézett az órára.

Igazából, a koncert este kilenc órakor kezdődött, mi mégis vagy 5 órával korábban odamentünk, hogy sikerüljön jó helyet szereznünk. Mari közben villogó nyuszi füleket is szerzett és mindenki megbámulta.

-    Mari, nem vitted egy kicsit túlzásba? – kérdeztem tőle. – Ha Fujimaru-kun megtudja…

-    Ne aggódj már! Fel akarom kelteni Minami-sama figyelmét! Ha csak egy randi erejéig is, de mindenképp jó lenne… - de amint észrevette szúrós tekintetem, máshogy folytatta. – Ugyan már! Kouta amit nem tud, az nem is fáj neki, igaz? Pár haverjával nyaralni mentek, nem lesz baj!

Még mindig nem tetszett a dolog, de ráhagytam. Én is elgondolkoztam már rajta párszor, mi lenne, ha felfigyelne rám Ranmaru… Biztosan elbeszélgetnénk és talán még a főzési képességeim csiszolásában is segítene. Vagy talán ennél több is lehetne… Persze lányok milliói álmodoznak erről világszerte, reménytelenül. Az átlagembereknek nem sok esélyük van arra, hogy közel kerüljenek kedvenceikhez. Főleg az ilyeneknek, mint én… nem vagyok gazdag, feltűnően csinos sem vagyok, nincs kirívó személyiségem és még olyan vékony sem vagyok, mint az átlag… Mégis titkos reményekkel a szívemben érkeztünk meg a „hotel” bejáratához, ahol már most többméteres sor állt. Mari egy picit előreküzdött minket a sorban, de végül mégiscsak a hátsó félen maradtunk. Közben persze mindenki ezerrel leskelődött távolról az ablakokon, hátha meglátnak valamit vagy valakit kedvenceik közül…

-    Elképesztő, mennyien jöttek! És milyen régóta itt vannak már! – lelkendezett Koyama Yusuke, miközben az ablakra tapadva csodálta a kint várakozó tömeget.

-    Igen, már 3 órakor elkezdtek szállingózni, pedig csak kilenckor lesz a koncert! – csatlakozott Yamada Keiichirou is.

-    Aaa~ alig várom a koncertet, úgy izgulok! – lépett oda az ablakhoz Dae Sungmin is. – Teljesen átragad rám a hangulatuk, pedig csak távolról nézem őket!

-    Vajon ők látnak minket, ha integetünk? – gondolkodott Koyama, de végül válaszra nem várva elkezdett integetni.

Pontosan nem tudni, mennyi látszott az épület harmadik emeletéről az utcára, mégis hatalmas sikolyban törtek ki a lentiek. A három fiú ezen felbátorodva még inkább integetni kezdett, mígnem kb. az egész tömeg rájuk figyelt. Kint már sötétedett, így a villogók egyre jobban látszódtak. Egyes rajongók ezen felbátorodva Morze-jelekkel küldtek üzenetet a fiúknak: „YO!KIDS a legjobb!” „Szeretünk titeket!” „Köszönjük a koncertet!”, és még sok ehhez hasonlót.

A három fiút teljesen lázba hozták ezek a reakciók és legszívesebben kiugrottak volna az ablakon rajongóik tengerébe. Ezt ugyan nem tehették meg, de az komolyan megfordult a fejükben, hogy kikiabálnak az ablakon. Éppen nyitni készültek, amikor egy negyedik személy lépett a szobába és gorombán megszólta őket:

- Ti meg mit csináltok? Nem készülődni kéne?! Egy órán belül kezdődik a koncert!

- Áá, ez csak Ranmaru-kun! – fordult vissza az ablak felé Sungmin. Yamada ellenben…

- Na mi van, Ranmaru-chan? – kapta el az illető nyakát. – Csak nem megint citromba haraptál?

- Ezt most fejezd be! Mondtam, hogy utálom, ha így hívsz! – vágott vissza.

- Yamada, hagyd, hadd tombolja ki magát! Majd a rajongók előtt mosolyog! Tudod, hogy mindig ilyen… - toppant be ásítozva Sakuraba Minami is.

- Legyen! – engedte el. – Komolyan mondom, senki meg nem mondaná, hogy én vagyok a vezető, úgy parancsolgattok nekem!

Közben Ranmaru is az ablakhoz lépett, hogy megszemlélje a kint várakozó tömeget, ő azonban máshogy nézett le rájuk, mint a többiek. Az ő tekintetéből inkább lenézés és gúny tükröződött.

-    Valóban többen lettek, mint gondoltam. – szólt gúnyosan. – Vajon a kisváros összes lakója eljött, nehogy szégyenben maradjanak előttünk?

-    Ez szemét dolog volt! – szólalt meg Yusuke. – Ha engem kérdeztek, sokkal jobb kis közönség előtt fellépni!

-    És sokkal jobb, ha Maru-Maru nem becsmérli az ittenieket! – szállt be mosolyogva Yamada is. Mivel látta, hogy egyre feszültebb lesz a hangulat Ranmaru miatt, gyorsan témát váltott.

-    Menjünk inkább és szedelőzködjünk össze! Mindjárt kezdünk, nehogy késéssel égessük magunkat!

-    Így van! Menjünk! – volt mindenki válasza, és ezzel megindultak.

-    Egy pillanat! – állt meg Sungmin. – Hiro merre van?

A többiek egymásra néztek és remélték, társuk nem azt teszi megint…