2. részlet

A régi kollégium udvara akkora nagy volt, hogy normál, üres állapotában is el lehetett tévedni benne. Most azonban a fehér sátrak útvesztőjében még inkább elveszve érezhette magát az ember. Nyolc környékén volt kapunyitás, így mostanra már elárasztották a rajongók az egész területet. Ez némi önbizalmat adott egy a sátrak közt lopakodó árnynak. Sötét napszemüvegével és arcába húzott baseball-sapkájával tökéletesnek tűnt az álcája, mégis sátranként megállt és kilesett, mielőtt továbbment volna.

- Hogy errefelé mennyi csinos lány van! – jegyezte meg egy ízben és lejjebb húzta napszemüvegét. Rögtön vissza is kapta és emlékeztette magát eredeti céljára.

- De nem ezért jöttem én ide! Gyorsan meg kell szereznem azt, még mielőtt rájönnének a többiek!

Ezzel máris továbbment, mígnem végül beállt az egyik édességes sátor sorába. Szándékosan azt választotta, ahol a legkevesebben voltak, így előbb sorra került.

- Vá! Még nyugati édességek is vannak! Nem is tudom, melyiket válasszam! Azt hiszem, a legjobb az lesz, ha mindegyikből veszek kettőt! – döntött végül.

A heves, gyors pakolásban véletlenül lecsusszant mind a szemüvege, mind a sapkája. A mellette álló fiatal lány rögtön felé fordult:

- Te nem Inoue Hiro vagy a YO!KIDS-ből?

Bármit is válaszolt volna, eddigre már mindenki felé fordult különféle rajongói vágyaival. Hiro először csupán zavartan mosolygott, azonban egy hirtelen mozdulattal felkapta a sapkáját és rohanni kezdett. A fangirl-tömeg persze rögtön a nyomába eredt, egyre több embert szívva magába. Egy idő után jobbról is és balról is támadtak, tehát csak nehezen tudta kicselezni őket.

Én ez idő alatt „Megyek, megkeresem a mosdót!” ürüggyel elszakadtam kicsit Maritól. Sok volt már az állás és meguntam azt is, hogy mindenki körüllengi őt. Igazából Mari mindig is népszerű volt, nem is értem, hogy válhattam a legjobb barátnőjévé. Annyira különböztünk néha… De nem is ez a lényeg. Megkértem őt addig, foglaljon jó helyet. A színpad elé ugyanis rengeteg szék volt felállítva, bár elég valószínűtlen, hogy bárki is kibírná ülve a koncertet.

A mobilomat azért magammal hoztam arra az esetre, ha esetleg nem találnám meg. A táskámra viszont ő vigyázott. Egy igencsak félreeső sátor mellé ültem le, hogy kifújjam magam egy kicsit. Jó volt, hogy alig néhányan mentek csak el a sátor mellett, végre kis magányra leltem. Csukott szemmel pihentem kicsit, amikor hirtelen mozgolódást hallottam a sátor másik oldaláról. Felálltam, hogy megnézzem, ekkor azonban egy fiú lépett elő csaknem a semmiből.

- Azt hiszem, leráztam őket. – fújta ki magát. Eddig háttal állt nekem, ezután azonban megfordult és egyenesen rám nézett. Meglepődöttségből származó rémülete csaknem kézzelfogható volt. Mivelhogy az arca nem volt eltakarva, egyből felismertem.

- Te nem…? – kezdtem talán kicsit túl hangosan. Ebben a pillanatban azonban emberek, sőt fangirlök közeledésére lettünk figyelmesek, így Inoue Hiro, mivelhogy ő volt a fiú, elkapott, betakarta a szám még beszélés közben és berántott az üres sátorba.

- Kérlek, segíts rajtam! – suttogta, közben még mindig a könyökömnél fogott az egyik kezével, a másikkal a számat fogta be. Csak bólogatni tudtam, igazából nagyon megijedtem és meg is lepődtem. Hogy a csudába futhattam össze vele…?

Amint úgy tűnt, odakint csendesednek a kedélyek, Hiro elengedett végre és megköszönte a segítségemet.

- Óvatlan voltam és felismertek. – magyarázta, de inkább magának beszélt, mint nekem. – És még az édességek is ottmaradtak! Még egyszer biztos nem tudom megpróbálni, most már résen lesznek. – itt hallgatott egy picit, biztos gondolkodott.

Én viszont lefagytam az események miatt, úgyhogy csak álltam ahogy otthagyott és bámultam magam elé. Hiro tett egy kört a sátorban, majd így szólt:

- Figyelj! – nézett rám. A szavait ezúttal egyenesen nekem intézte, úgyhogy megpróbáltam visszatérni a földre és ránéztem. Belebambultam egyenesen az arcába, a szemébe. Legnagyobb meglepetésemre azonban ő is ugyanúgy nézett rám, mint én rá. Pár másodpercig, ha tartott ez a csend kettőnk között, mégis perceknek tűnt. Végül én voltam az, aki szégyellősen lekaptam róla a szemem, erre ő ismét belekezdett a mondókájába:

- Figyelj! Még egyszer segítened kell! Normál esetben nem kérnék ilyet, most azonban nem kockáztathatok. Mindjárt kezdődik a koncert… segítened kell észrevétlenül visszajutni a koleszba, érted? Ha késem, Ranmaru biztosan kivégez majd!

Az arcára közben furcsa kifejezés ült ki, biztosan elképzelte, mi lesz, ha nem sikerül időben visszaérnie. Más választásom nem lévén igent mondtam. Azt még nem tudom, hogy fogom csinálni, de mindenképp segítek neki visszajutni a többiekhez és megmentem a koncertet! Jó, ez most úgy hangzott, mint egy szuperküldetés, de tényleg fontosnak tartottam. Nem feltétlen magam miatt; Hiro, a YO!KIDS, de elsősorban minden rajongó érdekében, hogy ne kelljen csalódniuk.