5. részlet

Másnap egész nap le voltam törve a mobilom miatt. Nem szerettem gondot okozni anyáéknak, most azonban sikerült. A nap nagy részében ezzel emésztettem magam. Marival úgy beszéltük meg, felhív, ha mehetünk újra keresgélni, bár én magam is feleslegesnek éreztem. Mindenesetre, délután egyedül ültem otthon és Mari hívására vártam. Még mindig szomorú voltam, tehát próbáltam a „találkozással” felvidítani magam – sikertelenül. Csak ültem a nappaliban a kanapén és a kikapcsolt Tv-t bámultam. Olyan kedvetlen voltam. Pont, amikor a türelmem a határához ért, hirtelen megcsörrent a telefon. Azt hittem, szívbajt kapok, mert ez zökkentett ki gondolataimból. Rögtön odaugrottam és felvettem. Azonban nem az történt, amire számítottam.

-    Halló, halló! Egy rózsaszín macis díszű fehér mobil tulajdonosával beszélek? – szólt bele egy idegen hang a telefonba.

-    Kivel beszélek? – kérdeztem, bár nem voltam túl meggyőző. A hang megismételte a kérdését, mire végül igennel feleltem.

-    Akkor gyere a Yanagi kávézóba! Ott fogok várni rád a leghátsó asztalnál! Visszaadom a telefonod.

-    Köszönöm szépen! – ugrottam fel. – De honnét fogom megismerni?

-    Meg fogsz ismerni, biztos vagyok benne! – mondta és letette.

Nekem sem kellett kétszer mondani, rögtön beleléptem a tornacipőmbe és már rohantam is. Azzal sem törődtem, hogy nézek ki – egy fölül összehúzott, lenge, kicsit hosszabbított, cseresznyeág-mintás pántos póló volt rajtam egy farmer rövidgatyával, a hajam kontyba volt felkötve úgy, hogy két tincset hagytam a frufrum mellé és ehhez húztam fel a halványrózsaszín cipőt.

Nos, a Yanagi kávézóról sem állítom, hogy a szomszédban volt, de azért nem olyan messze, mint a „hotel”. Mivel őrült módjára rohantam végig az utcákon,  9-10 perc alatt odaértem. Általában gyalog ilyen 20 percre van. Pihegve-lihegve, levegőért kapkodva nyitottam be a kávézóba. Nem volt valami nagy szám a berendezés; az asztallal szemben volt a bárpult és jobbra fordulva hosszan asztalok sorakoztak. Nem volt sok vendég – talán 10-, de így se tudtam, kit keressek. Csak álltam az ajtóban és nézelődtem. Hirtelen a leghátsó, belső asztalnál egy velem szemben ülő baseball-sapkás, napszemüveges emberre lettem figyelmes. Eléggé kitűnt a „tömegből”, így végül úgy döntöttem, szerencsét próbálok és odamegyek hozzá. Ahogy meglátott közeledni, elmosolyodott. Akkor tényleg ő az?

-    Szia! Ülj csak le! – szólt, ahogy melléértem. Mosolya közben egyre szélesebb lett. Köszönés gyanánt csak bólintottam és leültem vele szemben.

-    A mobilom?

-    De türelmetlen vagy! – hervadt le a mosolya. – Nem akartam rögtön odaadni, mert féltem, hogy utána rögtön elszelelsz!

-    Hát… eredetileg tényleg ezt terveztem… - néztem le zavaromban.

-    Akkor ígérd meg, hogy maradsz még! – szólt szigorúan. Olyan érzésem volt, hogy mindent előre kitervelt. Mégis ki ez és mit akar?

-    Jó, ígérem! – türelmetlenül csengett a hangom. Szerintem neki is feltűnt, úgyhogy kitette a telefont az asztalra. Felcsillant a szemem és megkönnyebbülten dőltem hátra, erre ő ismét elmosolyodott.

-    Nem is vagy kíváncsi, ki vagyok? – kérdezte egy kínosan csendes perc elteltével. Közben szívószálával felszívta az utolsó korty dinnyés szódát is, ami még a poharában volt. Végül elkezdett játszani a szívószálával, míg a válaszomra várt, illetve míg beszéltem.

-    Igazából kíváncsi voltam rá, de miután átgondoltam, arra jutottam, úgyse ismernélek, szóval inkább nem is kérdezek rá… - igen, sikerült ismét zavarba hoznia.

-    Biztos vagyok benne, hogy engem megismersz! – jelentette ki magabiztosan, majd mielőtt bármit is mondhattam volna, lejjebb húzta a napszemüvegét és láthattam a szemét is. Igaza volt…

-    Te…! – megint csak eddig jutottam el a megszólításban meglepetésemben, mire ő visszatolta a szemüveget és duzzogva, karba tett kézzel dőlt hátra.

-    Mindig csak „te”-nek hívsz! Nevem is van ám! De akkor essünk át a bemutatkozáson! – hajolt előre és kezet nyújtott. – Inoue Hiro vagyok, 18 éves. Örvendek a találkozásnak!

-    Inoue-san! – ráztam meg a kezét, ő azonban ismét mérgesen nézett rám.

-    Mi ez a „san”-ozás? Szokás így hívni a hírességeket?

-    Inoue-kun…

-    Ha… - sóhajtott. – Ez egy fokkal már jobb, de még mindig nem az igazi…

Szerintem akart még valamit mondani, de a pincérnő „Hozhatok valamit?”-je megakadályozta ebben. Azt hiszem, némileg hálás voltam, amiért megszakította magányunkat. Egyre kínosabban éreztem magam. Igazából szeretem átgondolni, mit mondok, Hiro mellett azonban képtelen voltam bármire is gondolni. Kicsit olyan volt, mintha nem is a földön járnánk…

Hiro még egy pohár dinnyés szódát rendelt. Én nem kértem semmit, ő persze ezt nem hagyta annyiban, miután olyan fáradtan estem be. Megígérte, fizet nekem bármit, csak válasszak… Végül egy pohár jeges tea mellett döntöttem. Amíg vártunk, ismét beszélni kezdett.

-    Ma valahogy más vagy, mint tegnap… - közben a kezére támaszkodott és úgy nézett rám. Megint zavarba jöttem…

-    Őő, igen… biztos, mert nincs rajtam smink… igazából, nem is szeretem a sminket, csak Mari erősködött, vagyis…

-    Nem kell mentegetőzni, szerintem így sokkal jobb! – mosolygott. Éreztem, hogy elpirulok. Szerencsére a pincérnő ismét időben jött és megmentett a kellemetlen társalgástól. Nem tudom, hogy bírtam volna tovább. Izzadt a tenyerem és vert a víz, szóval jól esett a hideg tea. Hiro is elkezdte szürcsölni a magáét. Így, egy kávézóban dinnyés szódát iszogatva teljesen átlagosnak tűnt. Kiitta az üdítője felét és ismét szólásra nyitotta a száját. Előre féltem, mit fog mondani. Reméltem, nem az előző beszélgetés fonalát veszi fel ismét. Nem, azt legszívesebben kitöröltem volna az emlékeimből. Bár ha belegondolok, hogy egy világsztár próbált udvarolni nekem… pont nekem! Azt hiszem, félreértettem valamit vagy csak álmodok. De ahogy így ücsörögtünk és „beszélgettünk”, egész átlagosnak éreztem…

-    Valahogy más vagy, mint a legtöbb rajongó. – keverte meg a jégkockákat a poharában.

-    Ó, igen, én nem vagyok ’őrült rajongó’, ismerem és betartom a határokat! – jelentettem ki magabiztosan.

-    Határokat? – gondolkodott el. Magyarázni akartam, de hirtelen kikapta a szívószálat a poharából, felhajtotta annak tartalmát, majd lecsapta az asztalra. – Tegnap segítettél visszajutnom, én pedig megígértem, hogy meghálálom.

-    Ugyan már! – szakítottam félbe. – Megtaláltad és visszaadtad a mobilomat, most már kvittek vagyunk!

-    Nem-nem! Azt is az én hibámból vesztetted el, szóval ez a legkevesebb. Helyette mutatok neked valamit. Hálaképpen exkluzív betekintést nyersz az erődünkben zajló kemény próbákra és személyesen találkozhatsz a lovagokkal! Gyorsan fizetek, és már mehetünk is!

Erre nem számítottam. Nagyon nem. Nem is tudtam mit mondani, csak ültem, mint egy szobor. Hirtelen izgatottság pásztázta végig a testem a lábujjam hegyétől a fejem búbjáig. Hiro mire visszaért, még mindig így ültem. Kizökkentett a gondolataimból, pontosabban lefagyásomból. Megittam egy hajtásra a maradék teámat, majd felpattantam, és Hiro a csuklómnál fogva vezetett. Amikor kiléptünk a kávéházból, pont akkor kezdődött el a YO!KIDS Grateful című száma…