8. részlet

Másnap pontban 13:35-kor léptem be az Aomizu Café ajtaján. Igazából már egy fél órája a környéken keringtem, de nem akartam sem túl korán, sem túl későn érkezni. A szívem vadul kalapált, olyan volt az egész, mint egy első randi. Azt hiszem, így is tekintettem a találkozásunkra. Mari végül tegnap ott is aludt nálunk, így kellőképpen fel tudott készíteni a találkára: egy fehér fodros, combközépig érő szoknya volt rajtam egy sima fehér felsővel és egy hosszú, rövid ujjú fehér kötött pulcsival, mindehhez egy könnyed, szintén fehér balerinacipőt húztam. Mari a sminkkészletével is nekem esett, de alapozón túl csak szemceruzát és szájfényt engedtem neki. E mellé a hajam kivasalta és szépen a fülem mögé tűrte. Végezetül kölcsönadta a fehér szőrös kis táskáját is, így teljesen fehérben érkeztem meg.

Szétnéztem a kávézóban, hátha itt van már Ranmaru. Biztosan megismerem, ha itt van… És valóban: a fal melletti sorban középtájon egy feltűnően helyes fiú üldögélt kalapban és vastag feketekeretes szemüvegben. Le sem tagadhatta volna, hogy valami híresség… főleg azt nem, hogy ő Oomori Ranmaru. Bár a többi vendég látszólag nem foglalkozott vele,csupán lopva pillantottak rá néha.

Vettem a bátorságot és leültem a vele szemben lévő székre. A pillantása egyből rám ugrott – ettől kirázott a hideg és rossz érzésem támadt.

-    Oomori Ranmaru… san…? – tudakoltam bizonytalanul. Kezdtem kínosan érezni magam.

-    Ogawa Naoko, igaz? Veled kellett találkoznom? – hangjából semmilyen érzelmet nem vettem ki, közömbösen csengett. Bólintottam. – Nos, mit szeretnél hallani? Kérdezhetsz bármit! – ezzel hátradőlt a székén és kényelembe helyezte magát.

Hirtelen azt sem tudtam, mit mondjak. Persze, egy rajongónak rengeteg kérdése van kedvencéhez, mégsem tudtam megszólalni. Csak ültem csendben és az asztalt bámultam.

Eközben odakint, anélkül, hogy észrevettük volna, a YO!KDS többi tagja – Minamit leszámítva – az épület üvegfalához tapadt, hogy figyelemmel kísérje a találkozót. Soha nem volt még olyan, hogy Ranmaru egyedül találkozott volna egy rajongójával, és mivel általában szörnyű a modora, nem tudhatják, milyen bajt fog keverni. De főként engem sajnáltak és mind ugrásra készen álltak arra az esetre, ha történne valami.

Ettől azonban nem kellett tartaniuk, csak csendben üldögéltünk hosszú-hosszú percekig. Aztán Ranmaru türelmetlenül az órájára pillantott és némi idegességgel a hangjában megszólalt:

-    Na jó, én nem azért jöttem ide, hogy nézelődjek. A koncert előtt van még pár dolgom, tehát ha nem szólsz semmit, én elmegyek.

-    Ó, nem… én – próbáltam mentegetőzni, de egyetlen épkézláb mondatot sem sikerült kinyögnöm.

-    Ezt utálom a vidéki koszos, poros helyekben. – váltott át gúnyos panaszkodásba. – Senki nem tudja, mit akar és nem tud egy normális mondatot sem összetenni. Azért jöttünk ide, hogy „támogassuk” a helyet, azonban semmi támogatnivalót nem találtam eddig. Az emberek pedig annyira el vannak telve attól, hogy itt vagyunk… Csak hagyjuk el minél előbb ezt a szemétdombot és-

-    Elég legyen! Elég! Nem tűröm, hogy így beszélj a lakóhelyemről! – fakadtam ki. – Ti, öntelt gazdagok, akik a luxusvilághoz vagytok szokva, és ahhoz, hogy mindent megcsinálnak helyettetek; ne is csodálkozz, hogy nem érted meg az ittenieket! Hehh, nem is értem, hogy bírtad ki eddig ezen a „szemétdombon”! Csak hogy tudd, nincs szükségünk a támogatásotokra! Ugyan ki kérte? Csak megjátsszátok, hogy segíteni próbáltok! Nincs is rá szükségünk… - a nagy indulatban nem igazán tudtam, miről beszélek, úgyhogy nem sok összefüggés lehetett a mondataim között. Feldühített, nagyon feldühített. Hogy jön ő ahhoz, hogy egy várost sértegessen, csak mert nem egy metropolisz?! Beszéd közben elragadtak az érzelmeim és azon kaptam magam, hogy állva kiabálok vele.

A leskelődő tagok még jobban az üveghez tapadtak, pontosan tudni akarták, mi történik. Hiro arca egyre aggodalmasabb kifejezést öltött.

-    Mit képzelsz, kivel beszélsz így? – jött ki Ranmaru is a sodrából. Hirtelen elkapta a két karom és a falnak nyomott. Próbáltam kiszabadulni, de nagyon szorított. Megrémültem, pánikszerű félelem pásztázta végig a testem.

-    Tudod, mennyi mindent tehetnék most veled? – mondta félhangosan a fülembe. Éreztem a leheletét, a karja szorítását és végigfutott az agyamon pár kép. Egyre jobban féltem. Ösztönösen próbáltam kiszabadítani a karomat kevés sikerrel.

Eközben odakint mind egyszerre ugrottak meg.

-    Jó ég, mit csinál? – rémült meg Koyama.

-    Ezt nem hagyhatjuk! – helyeselt Yamada. Még csak épp mozdulni akart, mikor Hiro már kész volt áttörni az üvegen és leállítani Ranmarut.

Ekkor azonban hirtelen sikerült kirántanom a jobb karom csapdájából és minden erőmből pofon vágtam Ranmarut. Mindez talán egy perc alatt játszódott le, nekem azonban hosszú óráknak tűnt.

-    És még te nevezed magad feljebbvalónak? Az ilyeneknek példát kéne mutatniuk és álmokat adni az embereknek, nem illúziókba ringatni, majd hirtelen összetörni mindent! Egy ilyen ember ne becsmérelje a városomat… - ezzel kitéptem a másik karom is, felkaptam a táskám és könnyekkel küszködve kirohantam.