6. részlet

A „hotelt” még mindig tömeg vette körül. Igen, egyes rajongók valóban fáradhatatlanok… Ami igazán meglepett, hogy már egy csomó idegent is láttam. Szóval elkezdtek szállingózni a holnapi koncertre. Ha valami, hát a YO!KIDS valóban fellendítette a forgalmat. Mint minden településnek, a miénknek is vannak nevezetességei, egy Heian-kori szentély. De mivel olyan egy ismeretlen hely vagyunk, sok látogatónk nincs, még a szentély ünnepnapján sem. Régebben népszerű zarándokhely volt – ezzel magyarázható a sok vendégház, amiknek többségét ma a kutya sem használja. A YO!KIDS-nek hála azonban ismét megteltek élettel ezek a házak is.

Fogalmam sincs, mikor és hogyan sikerült átverekednünk magunkat a nagy sokaságon. Talán az őket kontrollálni próbáló rendőrök segítségével, vagy nem tudom. Csak arra eszméltem fel, hogy Hiro elengedi a kezemet. Ekkor már bent jártunk a kolesz udvarának bokorrengetegében. Hiro megkönnyebbülten szabadult meg álcájától, amint kiértünk a kinti rajongók látóköréből. Igyekeztem nem lemaradni, elvégre nem tudtam, merre akar menni.

-    Elképesztő, mennyien vannak még mindig! Ha ezek az őrült rajongók megtudnák, hogy te most itt vagy velem és hamarosan a többiekkel is találkozol…

-    Biztosan széttépnének! – fejeztem be a gondolatmenetét. Így kimondva ijesztőbb volt, mint gondolatban.

-    Na azért azt csak nem! – kételkedett Hiro.

-    Nem hiszed?

-    Nem bizony! Mindenesetre, biztos nem ugyanúgy tekintenének rád, mint azelőtt!

Ebbe inkább belegondolni sem akartam. Igazából nem voltam népszerű a suliban, az osztálytársaimon kívül nem sokan ismerhettek. És én sem ismertem sok mindenkit… Hiába lakok 16 éve ebben a kisvárosban, mégse tudom, ki kicsoda… Az idősebbek közül viszont talán többen ismernek - anyáék révén.

Hiro az oldalsó, keleti bejáraton vezetett be. Közben elmesélte, hogy a földszinti edzőtermet alakították át próbateremmé és most valószínűleg mindenki ott gyakorol. Óvatosnak és észrevétlennek kell azonban lennünk, hogy a többieket kellőképp meglepjük. Valami gyanús volt ebben a szövegben.

Végül megálltunk a kétszárnyú ajtó előtt és behallgatóztunk. Zene most nem szólt, a táncokat viszont nyilvánvalóan gyakorolták, mert hallottuk a lamináltpadló nyikorgását és a lábak dobogását. Mielőtt benyitottunk volna, Hiro még valamit kérdezett.

-    Ki a kedvenc tagod?

-    Hát… - kicsit elgondolkodtam, de végül az igazat mondtam. – Oomori Ranmaru… san…

-    Ranmaru? – csengett felháborodottan a hangja. Végül inkább csalódott arckifejezést öltött és egy bólintás kíséretében folytatta: - Jól van, megígérem, hogy találkozhatsz, és külön beszélhetsz is vele. Mindenesetre most maradj itt, míg nem szólok, oké? Ne aggódj, gyors leszek! – kacsintott és bement az ajtón.

A négy fiú – a Yama-duó, Sungmin és Minami – valóban táncot gyakoroltak, amikor Hiro benyitott. Ahogy szétnézett, némi megkönnyebbülés kerítette hatalmába, mert Ranmaru nem volt jelen, így nem szidhatta le késésért. A másik négy fiú biztos nem tenne ilyet.

Hiro ahogy belépett, rögtön kezdődött a színészkedése, bár mostanra már a többiek számára is nyilvánvaló volt, hogy meglépett valahová. De azért végighallgatták a színjátékot.

-    Jaj, fiúk! – kezdte. – Bocs, hogy ilyen sokáig tartott! De annyira rosszul voltam… Azt hiszem, pár kilóval könnyebb lettem! – mellé mosolygott, mint a vadalma. – Hol is tartottunk? Melyik számot gyakoroltuk? – a fülig érő mosolya azonban szúrós tekintetekbe ütközött.

-    Na jó, merre jártál? – szólalt meg Minami. – Kifogásokat nem fogadunk el!

-    Hát… - kezdte Hiro, majd vett egy nagy lélegzetet és tálalni kezdett. – Emlékeztek a tegnapi kalandomra? Ma újra találkoztam a hercegnővel! – erre Minamin kívül mindenki felengedett. – Sőt, itt is van velem! – mondta, miközben az ajtóhoz ment és behúzott engem. – Íme, a megmentő hercegnőm! Hercegnő, íme, a YO!KIDS lovagjai!

Kissé szégyellősen léptem be és azt hiszem, az ájulás is kerülgetett. Csak diszkréten hajlongtam előttük, ők azonban, mintha valami nagy dolog történt volna, rögtön sikongatni és ordítozni kezdtek örömükben – Minami kivételével. Amolyan sorféleségbe álltak elém és mind bemutatkoztak.

-    Yamada Keiichirou vagyok, örvendek hercegnő! – rázott velem kezet.

-    Ogawa Naoko vagyok! – feleltem rá bizonytalanul. A hideg és a meleg felváltva futkározott rajtam.

-    Én pedig Koyama Yusuke! – és ő is kezet rázott, monoton hangon válaszoltam.

-    Dae Sungmin! – és kézfogás. – Mintha már láttalak volna valahol! Talán tegnap a koncerten?

-    Ó, igen! – mosolyodtam el. – Akkor is kezet ráztunk. De meglep, hogy emlékszel!

-    Áá, tudod, nincs sok szólósorom, így míg a többiek énekelnek, van időm nézelődni a közönség soraiban. – erre nem kicsit lepődtem meg.

A sorban Sakuraba Minami következett volna, de ő nem nyújtotta a kezét, inkább a folyton mögöttem álló Hirohoz szólt.

-    Remélem, tudod, mekkora bajban leszünk, ha Murakami-san meglátja őt!

-    Akkor rejtsük el együtt! – válaszolt gondolkodás nélkül, csillogó szemekkel Hiro. – Elvégre egyazon lovagrendhez tartozunk! Mellesleg, lovagi kötelességem meghálálni, amit értünk tett!

Végülis Hiro szavai hatással voltak Minamira, aki menőn elmosolyodott, először belecsapott Hiro tenyerébe, majd kézfogás közben elmondta ő is a nevét. Valamiért olyan jó érzés volt látni, hogy összetartanak. Ez valami melegséget ébresztett a szívemben. Talán Minaminak mutatkoztam be a leglelkesebben.

Igazából nem gondoltam bele, hogy Hiro bajba kerülhet, amiért behozott ide. Nem akartam gondot okozni nekik, így eldöntöttem: nem maradok sokáig. Elképesztően jó érzés találkozni és kezet rázni mindnyájukkal, de ez is csak egy álom; olyan, mint egy álom, melyből bármelyik pillanatban felébredhetek. Ettől féltem a legjobban talán. Volt még egy félelmem a lebukáson kívül: hogy Ranmaru fel sem bukkan. Erre nem akartam gondolni, épp elég öröm az is, hogy a többi öt taggal találkozhattam, és talán egyedüli rajongóként belenézhetek a próbájukba is. De mégis, ha Ranmaru is itt lenne…

Kiálltam a terem egyik sarkába és leültem egy padra a fiúk háta mögött úgy, hogy a szemközti tükrökből szemből is lássam őket. Eközben ők beálltak és átvettek néhány mozdulatot az egyik táncból. Néhány perc telt csak el így, aztán Yamada félbehagyta a táncot és így szólt:

-    De ez így unalmas Naokonak, nem? Ha csak néz minket hátulról…

-    Igazad van! – értett egyet vele Hiro is. – Nao, melyik a kedvenc számod?

-    Ó, nem, ez igazán nem unalmas, én… - mentegetőztem, de esélyem sem volt ellenük. Belül a fejemben végig ez kalapált: „Naonak szólított, épp hogy találkoztunk, rögtön a becenevemen hív! El se hiszem!” – A kedvenc számom… - adtam be a derekam – A kedvencem a ’Ganbatte! Fight!’, mert ez mindig erőt ad!

-    Jól van! – csapta össze a tenyerét Yamada. – Akkor vegyük át a ’Ganbatte! Fight!’ koreoját!

-    Nao, gyere te is! – nyújtotta a kezét Hiro. – Megtanítunk pár lépést! – Míg odahúzott a többiekhez, végig az órát bámulta a tükörből és zavartan tudakolta Minamitól, mikor jön vissza Ranmaru. Persze nem tudta se Minami, sem a többiek.

Hiro maga mellé állított és elkezdte magyarázni, mit kell csinálni a kezemmel és a lábammal a refrén résznél. Szörnyen rossz táncos voltam, így meggyűlt velem a bajuk, de igazából mind jól éreztük magunkat. Még Minami is mosolygott.

A tánc legjobb része azonban a refrén után következett. Mivel az egész ilyen bolondos kis szám, a koreográfiája is ilyen stílusú. A második refrén után egész pontosan olyan rész következik, melyben 5 tag egymással szemben állva, karjukat magasan előretartva kapukat képeznek, amin a hatodik átfut, míg az csukódik le mögötte, és ahogy kiér, egy vicces, bolondos pózt vesz fel a kamera előtt, majd gyorsan beáll a kapu legelejére új elemet alkotva, mert hátulról már érkezik a következő. Ez addig megy, míg mindenki egyszer átmegy a kapun, majd kipörögnek, még pár lépés és kezdődik Hiro szólórésze.

Ennek a résznek a gyakorlása úgy ment, hogy Hiro kezdte a kapun való áthaladást és magával húzott engem is. Ezt a részt többször is elpróbáltuk, mert volt, hogy ránk csukódott a kapu és olyan is, hogy nem tudtam időben beállni. Egyetlen vigaszom az volt, hogy a többieket, főként Sungmint is odacsuktuk párszor. Összességében nagyon jól szórakoztunk. Utolsó alkalommal, amikor csináltuk, Yamada is megragadta a kezem és vele is átmentem a kapun.

-    Nehogy már kisajátítsátok a hercegnőt! Nao, gyere velem is! – szólalt fel Sungmin. Ennek eredményeképp végül mindenkivel végig kellett csinálnom, amit végülis élveztem is

Még egyszer-kétszer eljátszottuk ezt a részt, de aztán rémülten néztem az órára: fél 5 lesz, lassan két órája itt vagyok! Igazából csoda, hogy ez idő alatt nem jött be senki, még Ranmaru se. Ezt még mindig sajnáltam kicsit, de mindegy. Hiro azonban többször is rákérdezett, merre lehet Ranmaru és türelmetlenül tekintgetett az órára.

-    Azt hiszem, ideje hazamennem! – szólaltam meg, ahogy kis pihiszünetet tartottunk.

-    Eh? De miért? Maradj még! – volt a többiek reakciója.

-    Nem lehet… Bajba kerülhettek miattam és otthon is megígértem, hogy nem hagyom üresen a házat… Kicsit elszaladt az idő… Nagyon köszönöm, hogy itt lehettem, nagyon jól éreztem magam! YO!KIDS a legjobb!

-    Legyen – egyezett bele Yamada is -, de Hiro, kísérd ki! Ügyelj rá, hogy senki ne lásson meg és juttasd ki a hotel területéről! Ebben te vagy a legjobb…

Nem kellett kétszer mondani, a fiú magától is ezt tette volna. A búcsú csaknem könnyekig fajult, amin nagyon meglepődtem. Igazából, Yamada búcsúszavai vertek leginkább szöget a fejembe: „Gyere máskor is és hozd a barátnőidet is!”

-    Elmagyarázom neked, hogy is működik ez a kiszökés dolog! Mindig meg kell keresni azt a részt, ahol… - és Hiro mondta, mondta, de semmire se tudtam odafigyelni. Ismét a történtek töltötték ki a gondolataimat. Úgy tűnhet talán, hogy igen nehezen tudok odafigyelni másokra és sokszor lefagyok, de szerintem bárkiből hasonló hatást váltana ki világsztárokkal (mindig ezzel a túlzással éltünk, ha a YO!KIDS-ről volt szó) való találkozás. Valóban olyan volt minden, mint egy álom, és most ugyanúgy véget is ér. És még Ranmaruval sem találkozhattam… legszívesebben sírva rohantam volna vissza, hogy ne kelljen még elmennem, de ezzel ugye őket is bajba sodornám. Egyedül Yamada hozzám intézett szavai és Hiro közelsége tartotta bennem a lelket.

-    És ha mindez nem válik be, akkor egy alagutat kell ásni és azon keresztül, ha ügyes vagy, kikerülhetsz minden zavaró tényezőt és mehetsz szabadon, amerre akarsz. – fejezte be a magyarázatot. – Nekünk persze simábban fog ez menni erre, ni! – mutatott két bokorra.

Kicsit széthúzta őket, így láthatóvá vált egy rés a kerítésen, melyen guggolva pont kifért egy ember. A túloldalon egy földes utca volt, teljesen rajongómentes.

-    Ez az én titkos utam! Erre biztosan kikerülheted a tömeget. Tuti ne kísérjelek haza?

-    Jaj, nem kell! – mosolyogtam rá, bár legbelül az ellenkezőjét gondoltam. Meg akartam köszönni a mát, de végül nem tudtam mit mondani.

-    Jól van, legyen… - bólintott Hiro, majd hirtelen közelebb húzott és megpuszilta a homlokom. – Vigyázz magadra! – mondta, ezzel eleresztett és hátrált pár lépést.

Tudtam, ezzel arra utalt, menjek, és én is tudtam, ezt kéne tennem, de nem bírtam megmozdulni. A lábaim nehezek lettek és belül valami furcsa érzés kerített hatalmába. Ez… csak nem?

Hiro pajkosan elmosolyodott, intett egyet és elindult vissza az épület felé. Néztem utána egy ideig, de igazából nem sokat láttam. Az iménti jelenet játszódott le előttem újra és újra, mellette pedig a kérdés: ez mi volt?