Egy jó órába beletelt az én tempómban, mire
hazaértem. Útközben sok minden átfutott s fejemen, de konkrét dolgot nem tudnék
említeni. Egy fontos dolog viszont csak akkor jutott eszembe, amikor megfogtam
a bejárati ajtó kilincsét. Remélem nem lesz nagyon mérges…
-
Megjöttem! –
kiáltottam, ahogy beléptem a házba. A konyhából hangokat hallottam, így egyből
arra indultam. Legnagyobb meglepetésemre Mari állta a pult mögött és anyával
szorgoskodott valamin.
-
Na végre,
Nao! – sóhajtott fel amint meglátott. – Tudod mennyit vártam rád? Már
nekiálltunk anyuddal sütit sütni, csakhogy teljen az idő!
-
Sajnálom! –
tettem össze a kezem az arcom előtt bocsánatkérően.
-
Merre jártál?
– szállt be anya is.
-
Izé… volt egy
kis elintéznivalóm… - itt sejtelmesen Marira pillantottam. – Remélem,
elrabolhatom Marit egy időre!
Különösebb időt nem hagytam reagálásra, hanem
elkaptam a karját és kicsit megindítottam a szobám felé. Sürgősen beszélnünk
kellett.
Ha ebben a pillanatban valamihez hasonlítani
kellett volna magam, biztos egy kitörni készülő tűzhányót mondtam volna. A
tegnap és ma történései forró magmaként kavarogtak bennem és éreztem, bármelyik
pillanatban a felszínre törhetnek. Nem bírtam volna magamban tartani az
eseményeket még egy napig, az biztos. Ahogy becsukódott mögöttem a szobám
ajtaja, megkezdődött a vulkánkitörés.
-
Na, halljuk,
hol voltál! – helyezte magát kényelembe Mari az ágyamon.
-
El se fogod
hinni! Jaj, nem is tudom, hol kezdjem…
-
Egyre
kíváncsibb leszek, úgyhogy ne fogd vissza magad!
-
Jól van… -
vettem egy nagy lélegzetet és sikítozva, ami egyáltalán nem volt szokásom,
kiböktem: - El se hiszem, találkoztam a YO!KIDS-el!!
-
Mi? Csak
viccelsz, ugye? Mi? – Mari értetlenül nézett csak rám.
Aztán elővettem bizonyítékként a mobilom és
mindent elmeséltem: hogyan futottam össze véletlenül Hiróval és veszítettem el
a telefont, aztán hogy szereztem vissza és mi volt a jutalmam. Mari arcáról a
vak is leolvashatta volna az irigykedést és a bizonytalanságot.
-
Hát ezt nem
hiszem el! – szólt a végén. – Ogawa Naoko, nálad szerencsésebb lányt az életben
nem láttam még!
-
Én sem tudom
elhinni… olyan hirtelen jött minden… de ne aggódj, Yamada-san azt mondta:
„Gyere legközelebb is és hozd magaddal a barátnőidet is!” – próbáltam utánozni
Yamadat elég esetlenül, mindenesetre Mari elnevette magát.
-
De
telhetetlen vagy! – dobott meg egy díszpárnával. – De mondd csak, milyen volt
Minami-sama érintése?
-
Mari!- dobtam
vissza a párnát, és majdnem egy párnacsata bontakozott ki köztünk, de anya
hirtelen benyitott, úgyhogy leálltunk.
-
Mari, maradsz
vacsorára? – mivel válaszként Mari csak „hát”-ozott, anya hozzátette: - Currys
rizst csinálok, plusz a süti is elkészül addigra…
-
Úú, azt
imádom! Hát, ha nem gond – szerénykedett, de anya ezt nagyon helyesen igennek
vette és el is tűnt az ajtó túloldalán. Marival egymásra néztünk,
elmosolyodtunk, majd hátradőltünk az ágyon.
-
Ranmaru-kunnal
is találkoztál? – kérdezte. Igen, ezt szerettem Mariban: bár néha olyan, mintha
csak magával törődne, valójában a barátai sorsát is a szívén viseli. Tudta, hogy
Ranmaru a kedvencem, ezért is kérdezett rá.
-
Sajnos nem… -
hervadt le a mosoly az arcomról. Nagyon sajnálom a dolgot… pedig vele akartam a
legjobban személyesen találkozni… de hát ez van – toldottam meg egy nagy
sóhajjal. Egy kis ideig némán feküdtünk és a plafont bámultuk. Próbáltam
összeszedni a bátorságot és megkérdezni Maritól, mit gondol Hiróról. Ismét
elmeséltem neki a kérdéses mozzanatokat, hátha ő tud valami értelmeset mondani
rá.
-
Hm… bármit is
mondasz, nekem nagyon úgy tűnik, mintha hajtana rád! – Talán ezektől a
szavaktól féltem a legjobban, legbelül mégis olyan volt, mintha csak
megerősítésként akartam volna ezt hallani valaki más szájából. És örültem neki…
-
Bejön neked,
mi? – nézett rám komolyan Mari, de a végén elnevette magát. – Ej, végre Naonak
is tetszik valaki!
-
Nem, Mari,
félreérted, ez…
-
Már értem,
miért nem hiányzott Ranmaru!
-
Jaj, Mari…
-
Ne ellenkezz!
Tiszta vörös lettél!
-
Mondom, hogy
nem… - és ebben a pillanatban megcsörrent a telefonom. Egymásra néztünk
Marival. A pillantásával egyértelműen azt sugallta, hogy vegyem fel. Legyen…
Ismeretlen szám… vajon ki lehet az? Ismerős hang
szólt bele a telefonba.
-
Egészben
hazaérkezett a hercegnő?
-
Inoue-kun?
-
Bingó! De
mondtam már, hogy hívhatsz nyugodtan Hirónak! De nem is ez a lényeg…
-
Honnét tudod
a számomat? – szakítottam félbe, de azt hiszem, márt tudtam a választ.
-
Kimentettem,
amíg nálam volt a telefonod. Ha gondolod – és igazából örülnék neki -, te is
elmentheted az enyémet… - nem válaszoltam. – Szóval, igazából azt akartam
kérdezni, jól érezted-e ma magad?
-
Eszméletlenül!
– vágtam rá. – Nagyon köszönöm, izé…
-
Sajnálom,
hogy Ranmaru nem volt ott… Mivel tudom, hogy ő a kedvenced, ezért ha gondolod,
megszervezek nektek egy találkozót honlapra. De csak ha tényleg szeretnéd!
-
Óó, hát… nem
is tudom, mit mondjak… - az örömöt és az izgatottságot azonban nem tudtam
leplezni a hangomban.
-
Akkor ezt
igennek veszem! – mosolygott, legalábbis azt hiszem. – Akkor holnap… fél kettő
– ¾ kettő felé gyere az étterembe, ami ott van a folyónál, tudod… jaj, mi is a
neve…
-
Aomizu Café?
-
Az-az! Úgy
rémlett, valami étterem-féle… Na mindegy, szóval ott tudtok találkozni,
lerendezem nektek!
-
Én… köszönöm,
amit értem teszel… igazán nem tudom, mivel érdemeltem ezt ki…
-
Na majd
egyszer elmondom! – a hangja játékosan csengett. – Ó, a csuda! Most le kell
tennem… Majd beszélünk még! Szép álmokat, Nao hercegnő!
-
Neked is! –
mondtam, de addigra már letette.
-
Nao, én ezt
tényleg nem tudom elhinni! Mekkora mázlid van! – tört ki Mari, ahogy letettem a
telefont. Az egész beszélgetés alatt alig bírta visszafogni magát és végig
kommentált vagy legalább csak helyeslően bólogatott. – Valamit azonban meg kell
mondjak, és ezt nem féltékenységből mondom! De… te is tudod, Hiro milyen… csak
a debütálásuk óta 28 nyilvánosságra hozott barátnője volt… és a legutóbbival
nem sokkal azelőtt szakított, hogy idejöttek… nem akarlak tehát elszomorítani,
de azt ajánlom, vigyázz vele! Nem szeretném, ha csalódnod vagy szenvedned
kellene miatta…
Nem válaszoltam. Sajnos ezt én is tudtam, de eddig
nem gondoltam bele. Igen, Marinak igaza van, nem akar rosszat, csak meg akar
védeni… de jaj, mit tegyek? Igen, még nem késő visszafordulni, még képes vagyok
rá… képesnek kell lennem rá… de miért olyan nehéz?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése