12. részlet

A dörömbölések a bejárati ajtón egyre erősödtek és erősödtek, amikor a zár végül felmondta a szolgálatot és az ajtó kitárult.

Egy pillanatig biztos voltam benne, hogy most véged mindennek. Legszívesebben Hiroért kiáltottam volna, de ez csak olaj lett volna a tűzre. A legnagyobb meglepetésemre azonban nem az történt, amire számítottam.

Rajongók ezrei helyett csupán egyetlen ember lépett be, megragadta a karomat, magához rántott és kivitt a házból. Átvezetett a rajongók tömegén, közben karjával és saját testével óvott a kinyúló kezektől. Bár a rendőröknek sikerült némileg visszaszorítaniuk a felbőszült fangirl-tömeget, az összes végtagot nem sikerült a létrehozott kis ösvényen kívül tartaniuk. Gyorsan végigszáguldottunk a tömegen, majd beszállított a kocsijába, ő maga beült a volán mögé és már hajtottunk is el. Mindezt szinte lassított felvételként éltem meg és a külvilág zajából semmit sem hallottam. Mintha hirtelen senki és semmi nem lett volna rajtam és ezen az ismerős idegenen kívül a világon, aki végig a fülembe suttogta: „Minden rendben lesz! Nem hagyom, hogy bajod essék!”

Csak ezek után sikerült felismernem, hogy tulajdonképp Yamada mellett ülök a kocsiban, de még mindig erős volt rajtam a sokkhatás, így nem tudtam köszönetet mondani. Ő sem szólt egy szót sem, erősen koncentrált az útra.

A „mentőakció” – ahogy később nevezték – ugyanis ezzel még nem ért véget. A rajongók és riporterek egy része autóba szállt és követni kezdett minket, három okból is: 1: voltak, akiket még mindig az ellenem irányuló ellenszenv vezetett (de ők voltak kevesebben és az elvetemültebbek is), 2: mindenki felismerte Yamadat a megmentőm képében és sokan őt vették üldözőbe, 3: jó kis cikket lehet írni majd a történtekből.

Horrorfilmből hirtelen egy akciófilmbe csöppentem: csak úgy száguldottunk az utcákon. Miközben jobbra-balra kerülgettük a többi kocsit, csoda, hogy nem okoztunk balesetet. Hamarosan egy mellékutcából még két ilyen kocsi bukkant ki (még a rendszámuk is megegyezett). Azt a célt szolgálták, hogy a legtöbb rajongót összezavarják, és maguk után vigyék. Keveregtünk picit, majd 3 különböző irányba fordult el a három egyforma autó. A terv sikeres volt, már csak három kocsi maradt a nyomunkban. Yamada azonban ügyesen kicselezte ezeket is. Úgy száguldott az utcákon, mintha az egész város térképe a fejében lenne és tökéletesen tudná, mi után mi jön. Közben valamikor rátértünk a főútra és elhagytuk a várost. Balra rátért a város fölött magasodó hegyre vezető útra. Ezen a hegyen található a Heian-kori szentély, a város büszkesége is. Ennél azonban némileg följebb mentünk, míg el nem értük az utolsó előtti parkolót. Yamada nem tartotta biztosnak itthagyni a kocsit, így beállt a fák közé amennyire csak tudott, végül elfordította a kulcsot és az autó leállt.

-    Fú~~ Jó kis kaland volt! – fújta ki magát, miközben hátradőlt. – Jól érzed magad? – fordult felém. Homlokán izzadságcseppek gyöngyöztek. Azért őt is megizzasztotta, mire lerázta az elvetemült követőket.

-    Már rendben vagyok – bólintottam, bár nem lehettem túl meggyőző. Sok volt ez így most egyszerre. A száguldozástól kicsit felkeveredett a gyomrom és anyáékért is aggódtam.

-    A szüleid rendben lesznek, a rendőrök lerendezik azokat az elvetemült rajongókat, nem kell félned. – bólintottam, de a köszönömöt még mindig nem sikerült kinyögnöm. Csendben ültünk egy kis ideig. Kínosnak éreztem a helyzetet, rá se mertem nézni Yamadára.

-    Bizonyára foglalkoztat, miért jöttünk ide – mondta, miután másodszor is megtörölte a homlokát. – Sokat nem részletezném a dolgot, nincs rá szükség… Hiro odakint vár – nyögte ki egy kisebb szünet után. Nehezére esett kimondani, mintha nem is akarta volna. Valami foglalkoztatta, valamit szeretett volna még mondani. Nem értettem őt ebben a pillanatban.

-    Nao… - kezdte mégis. – Nagyon aggódtunk miattad és még mindig aggódom. Mindez a mi hibánk, főként Hiroé és az enyém. Nem lett volna szabad hagynom, hogy ilyen gondatlanok legyünk. Téged is veszélybe sodortalak vele… Sajnálom, nagyon sajnálom és legalább ennyire meg is vetem magam. Nem, nem akartam, hogy ez legyen belőle…

-    Ez nem a te hibád, Yamada-san! Ha valaki, hát te kicsit sem vagy hibás! Sőt! Szerencsére semmi baj nem történt, tehát végképp nem kell bocsánatot kérned! Inkább én akarok köszönetet mondani, amiért kimentettél otthonról és elhoztál ide! Most viszont beszélnem kell Inoue-kunnal is.

-    Igen, menj csak! – mondta kissé csalódottan. Az egész beszélgetés alatt nem nézett rám, végig kifelé bámult az ablakon. Kikapcsoltam az övet és kiugrottam a kocsiból.

„Te idióta!”, gondolta Yamada és a kormányra dőlt.