Szerencsére épségben és feltűnés nélkül hazaértem.
Úgy látszik, lassabbak a hírek, mint gondoltam. Befordultam az ajtón és
csendesen becsuktam magam mögött. Épp köszönni akartam, amikor a nappaliból
furcsa, idegen hangokat hallottam. Nagyot nyeltem és hallgatóztam kicsit,
mielőtt beléptem volna.
-
Szóval azt
mondják, a lányuk egy fiút sem hozott haza a napokban? – kérdezte egy idegen
hang.
-
Nem –
válaszolt anya -, a hírek ugyanúgy megleptek minket is, mint mindenki mást. Bár
nem lehet sok valós alapja, a mi lányunk nem az a fiúzós típus.
-
De azt nem
tagadják, hogy a képen ő látható?
Nem vártam meg, mit válaszolnak, beléptem. Világos
volt a helyzet. A legelső riporter már ide is ért, hogy kiderítse az igazságot.
Mit tegyek? Tagadjam le vagy ne szóljak semmit? Megerősíteni semmi esetre sem
mertem volna. Beszélnem kell Hiroval.
A szobában jelenlévők mind talpra ugrottak az
érkezésemkor. Fogadni mertem volna, hogy az újságíró fejében már kérdések és
elméletek ezrei fogalmazódtak meg, míg anyáék értetlenül néztek rám.
-
Nao, mit
jelentsen ez? – anya hangjából idegességet is hallottam. Nem válaszoltam
semmit. Nem akartam még jobban keresztbe tenni Hironak, tehát ez tűnt a legjobb
megoldásnak. Közben sokatmondó pillantásokat vetettem a két férfi felé (mert
ketten voltak).
Az ember talán nem is gondolná, mennyi meglepetést
tartogathat még számára egy olyan személy is, akit születése óta ismer. Soha
nem gondoltam volna, hogy ebben a helyzetben éppen apa lesz a legmegértőbb és
siet legelőször a segítségemre. Valahogy sikerült megértenie (és a
riporterekkel is megértetnie), hogy kívül tágasabb számukra. Magyarul: heves
tiltakozás közben egyszerűen kidobta őket a házból.
Ugyan csak egy pillanatra nyílt ki az ajtó, de a
látvány, ami odakintről fogadott, egyszerűen rémisztő volt: vagy 100 YO!KIDS –
de legfőképp nyilván Hiro – rajongó vette körül a házat táblákkal a kezükben,
sértődött, dühödt kifejezéssel az arcukon. Ezen felül jó pár újságíró és
Tv-riporter is megjelent, akik a koncertek miatt már alapból a városban
tanyáztak.
Ahogy kinyílt az ajtó, rögtön fényképezők
villantak és a rajongók vad ordítozásba kezdtek, így kifejezve ellenszenvüket.
Elsőre megrémültem, de később beláttam, milyen nevetségesen is viselkedtek.
Csak azért képesek lettek volna egy csepp vízben megfojtani (vagy ami még
rosszabb, anélkül is), hogy távol tartsanak a hőn szeretett Hiro-samajuktól.
Pedig az élet nem ilyen. Nem látják be, hogy ezzel semmit sem használnak se
maguknak, se Hironak, aki amúgy sem lehet az övék. Igen, habár ő is egy ember,
akárcsak én vagy ők odakint, sohasem lehet az övék, mert egy magasabb szinten
áll. Nem is értem, hogy kerülhettem vele kapcsolatba pont én. Ha jobban
belegondolok, talán épp ez az, ami aggasztja őket: hogy akár ők is lehettek
volna a helyemben. De nem voltak, a választás mégis rám esett, és ennek
jelentenie kell valamit.
Nem ámultunk sokat a tömegen, egyből becsuktuk az
ajtót, apa még be is zárta. A kiáltozásra anya is figyelmes lett. Kinézett az
ablakon és onnét is a tömeget látta. Épp időben húzódott el, mert egy jókora kő
süvített be mellette az ablakon.
-
Ennek már a
fele sem tréfa! Jó nagy bajt kevertél nekünk, Naoko! – panaszkodott, miközben
lehúzta az összes redőnyt. – Hívni kell a rendőrséget!
-
Tehetnek
egyáltalán valamit? – tértem ki sikeresen egy újabb kő útjából.
-
Nyilván! –
válaszolt apa. – Amit ezek itt kint művelnek, az törvénybe ütközik!
Apa tehát telefonált nekik, amíg mi anyával
teljesen besötétítettünk. Mari és a többiek is sorban felhívtak, nyilván
aggódtak. Én is ezt tenném a helyükben, most azonban nem hatott meg. Féltem,
nagyon féltem. Hamarosan kopogás hallatszódott az ajtótól, egyre erősödött, de
nem reagáltunk. Nemsokára az ablakokon is vadul zörögtek. Elképzelhetetlenül
féltem, de ugyanúgy láttam ezt az érzést anya, sőt még apa szemében is. Mintha
ez még nem lett volna elég, megcsörrent a mobilom is. Miután felvettem, rá
kellett jönnöm, hogy ugyancsak egy rosszakaróm hív. Kinyomtam a hívást, de azon
nyomban újra csörögni kezdett – de nem csak a mobilom, az összes telefon a
házban. A különféle pittyegések és csörgések teljesen egybeolvadtak a hangos
kiabálással és dörömböléssel. Olyan volt az egész, mint egy horrorfilm.
Kikapcsoltuk és kihúztuk az összes
telefonkészüléket a lakásban és a folyosó közepére kuporodtunk, összeölelkezve.
Egyikőnk sem tudta, meddig bírja még az ajtó vagy a redőny, csak bízni tudtunk.
Apa folyton azt hajtogatta, hol késik már a rendőrség, anya imákat mormolt, én
meg csak feszülten figyeltem. Olyan volt mindez, mint egy rossz álom, melyből
nincs felébredés. Már-már a sírás környékezett. Mi lesz velünk, itt fogunk mind
meghalni?
A dörömbölések a bejárati ajtón egyre erősödtek és
erősödtek, amikor a zár végül felmondta a szolgálatot és az ajtó kitárult.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése