Ranmarut szemmel láthatóan meglepte a reakcióm és
az ütésem, de nem érdekelt. A kiabálással nyilván magunkra vontuk mindenki
figyelmét, de ez sem érdekelt. Csak el akartam tűnni onnét minél előbb.
Csalódtam, nagyot csalódtam. Hogy rajonghattam eddig egy ilyen emberért? Nem,
nem tudtam, mihez kezdjek, nem tudtam, hova menjek. Rettenetesen éreztem magam.
Csalódottság, düh és félelem keverékét éreztem, de nem akartam elsírni magam
mindenki előtt.
Ahogy kiviharoztam a kávézóból, nem vettem észre a
többi tagot, ahogy azt sem, hogy Hiro mit cselekszik. Ő ugyanis bement a
kávézóba, behúzott egyet a látszólag kábult Ranmarunak – mit sem törődve az
álcáikkal -, majd utánam iramodott. Ezt csak akkor tudtam meg, amikor hirtelen
valaki hátulról elkapta a kezem és magához ölelt. Először még jobban
megijedtem, de amint meghallottam Hiro lágy hangját, minden félelmem elszállt
és sírásban törtem ki.
-
Jól van,
semmi baj! – suttogta, miközben jobb kezével a fejem simogatta. – Semmi baj,
minden rendben! Nem hagyom, hogy bajod essék! Semmi baj! Sírj csak nyugodtan!
Én pedig mit sem törődve a világgal, kisírtam
magam Hiro mellkasán.
Egy kis ideig még ott álltunk az utca közepén,
azonban amint kicsit lenyugodtam, sétálni kezdtünk. Visszagyalogoltunk a sekély
folyócskánkhoz és a mellette futó töltésen sétáltunk tovább. Hiro még mindig
átkarolta és simogatta a vállam, így én is továbbra is a mellkasának dőlhettem.
Jó egy fejjel magasabb volt nálam, úgyhogy nem okozott gondot.
Igazából, először amikor kiszaladtam a kávézóból,
nemcsak Ranmarura, az egész YO!KIDS-re mérges voltam és – bár nem nagyon hittem
az újabb találkozásban – egyiküket sem akartam látni. Hiro azonban
ráébresztett, hogy a többieknek ehhez semmi közük.
Egy jó öt perces séta után leültünk a töltés
oldalán. Ketten voltunk csak itt, meg pár vízimadár. Olyan volt, mintha messze
elhagytuk volna megszokott világunkat és valahol máshol lennénk. Egy ideig
némán ültünk, mindketten a magunk gondolataiban jártunk. Fel sem tűnt igazából,
hogy mindeddig a vállára hajtottam a fejem. Jaj, de zavarba ejtő! Miért
csinálom ezt? Hirtelen felültem normálisan és kicsit távolabb húzódtam
kísérőmtől. Meglepődött, de nem tiltakozott. Épp bocsánatot akartam kérni a
viselkedésemért, amikor megszólalt:
-
Sajnálom,
Nao… minden az én hibám! Tudhattam volna, hogy valami hasonló fog történni,
elvégre ismerem Ranmarut… legalábbis azt hittem, hogy ismerem… - a hangja
szomorú volt és megbánással teli. Egész eddig a megfelelő szavakat kereshette…
-
Nem te
tehetsz róla! – szólaltam meg először, amióta ketten voltunk. – Ő… mindig
ragyog és mosolyog a kamerák előtt… Nem gondoltam volna, hogy valójában ilyen…
-
Azt hiszem,
ennek is meglehet a maga oka… tudod, Ranmaru családi háttere igen zűrös. De ne
is beszéljünk róla! Jobban érzed már magad?
-
Igen, kicsit…
- bizonytalanodtam el. – Köszönöm, hogy itt vagy velem! Igazán sokat jelent.
-
Hát még
nekem! – vágott közbe, mire kérdő tekintettel ránéztem. Válaszolni nem
válaszolt, csak mélyen a szemembe nézett. Óvatosan és lassan közeledni kezdett.
A szívem hevesebben kezdett dobogni, de nem akartam ellökni. Nem, mozdulni sem
tudtam, a tekintetem pedig a szeméről a szájára csúszott. Alig volt 10 centi az
ajkaink között, amikor hirtelen kiáltást hallottunk:
-
Na végre
megvagytok! – kiabált ránk Sungmin. Hiro ösztönszerűen visszaugrott, én pedig
elfordítottam a fejem. Az arcom égett, a szívem majd kiugrott a helyéről és
hirtelen azt sem tudtam, melyik fűszálra nézzek magam előtt.
-
Nem illik csak
így eltűnni a hercegnővel! – szólt Yamada is. – Mi is aggódtunk ám miatta! Nao,
minden renben?
Bólintottam és egy halvány mosoly kíséretében
felálltam és közelebb mentem hozzájuk. Hiro ugyanígy tett.
-
Ti ketten
gyanúsak vagytok nekem! – tett egy félhangos megjegyzést Koyama, de senki nem
foglalkozott vele.
Yamada is megveregette a hátam támogatólag, majd
tudatta Hiroval, hogy menniük kell.
-
Bár nem
nagyon hiszem, hogy most olyan hangulatban vagy, de azért gyere el valamelyik
koncertünkre! Utána biztosan jobban érzed majd magad! – nyújtott felém Sungmin
egypár jegyet a mai két koncertjükre. – Hozd magaddal a barátnőidet vagy a
barátodat is és érezzétek jól magatokat! – A „barátodat” szónál Hiro alig
láthatóan rám sandított és a reakciómat figyelte. Ő még ugyan nem tudta, de nem
volt barátom eddig soha. Azt hiszem, most kezdem csak átélni az első szerelem
korszakát…
A többiek is egyet értettek Sungmin ötletével.
Mivel ilyen állapotban nem akartak egyedül hazaengedni, Yamada iderendelte
valamelyik stábtagot egy kocsival és hazafuvarozott először engem, aztán
magukat is, hogy felkészüljenek a koncertre…
A kolesz bejáratánál Murakami-san fogadta őket. Nem volt valami jó kedvében, főleg miután meglátta a fiúk vegyes érzelmekkel teli arcait. A fő problémát azonban korántsem ez jelentette.
- Remélem, nem tudjátok, mennyi az idő, és ezért
késtetek! – választ nem kapott. – A koncert után számítok rá, hogy beszámoltok
majd róla, mi történt a délután folyamán. Ranmaru is hasonlóan feldúltan,
kék-zöld foltokkal az arcán érkezett haza jó 20 perce. Főképp veled szeretnék
beszélni, Hiroki! Most azonban egy szót se! Menjetek és melegítsetek be! 5 perc
és kezdünk!
Murakami-san ezzel befordult az ajtón, a fiúk
libasorban követték. Szótlanok voltak mindnyájan és igazából azon fáradoztak,
hogy a történtek ellenére jó színben tűnjenek fel rajongóik előtt. Hiro és
Yamada mentek leghátul. Mielőtt Hiro is belépett volna az ajtón, a másik fiú
hirtelen elkapta a vállát.
-
Ide figyelj,
Hiro! Látom ám, mire készülsz, úgyhogy figyelmeztetni szeretnélek: tartsd távol
magad Naokotól!
Hiro meglepődött barátja fenyegető hangnemén és
nem is igazán értette az okát. Yamada pedig miután ezt kimondta, befordult Hiro
előtt az ajtón és indulatosan becsapta maga mögött.
Úristen *-* Imádom ^^ Ez valami eszméletlen :D
VálaszTörlésköszönöm ^^ örülök hogy tetszik (*w*)
Törlés