9. részlet

Ranmarut szemmel láthatóan meglepte a reakcióm és az ütésem, de nem érdekelt. A kiabálással nyilván magunkra vontuk mindenki figyelmét, de ez sem érdekelt. Csak el akartam tűnni onnét minél előbb. Csalódtam, nagyot csalódtam. Hogy rajonghattam eddig egy ilyen emberért? Nem, nem tudtam, mihez kezdjek, nem tudtam, hova menjek. Rettenetesen éreztem magam. Csalódottság, düh és félelem keverékét éreztem, de nem akartam elsírni magam mindenki előtt.

Ahogy kiviharoztam a kávézóból, nem vettem észre a többi tagot, ahogy azt sem, hogy Hiro mit cselekszik. Ő ugyanis bement a kávézóba, behúzott egyet a látszólag kábult Ranmarunak – mit sem törődve az álcáikkal -, majd utánam iramodott. Ezt csak akkor tudtam meg, amikor hirtelen valaki hátulról elkapta a kezem és magához ölelt. Először még jobban megijedtem, de amint meghallottam Hiro lágy hangját, minden félelmem elszállt és sírásban törtem ki.

-    Jól van, semmi baj! – suttogta, miközben jobb kezével a fejem simogatta. – Semmi baj, minden rendben! Nem hagyom, hogy bajod essék! Semmi baj! Sírj csak nyugodtan!

Én pedig mit sem törődve a világgal, kisírtam magam Hiro mellkasán.

Egy kis ideig még ott álltunk az utca közepén, azonban amint kicsit lenyugodtam, sétálni kezdtünk. Visszagyalogoltunk a sekély folyócskánkhoz és a mellette futó töltésen sétáltunk tovább. Hiro még mindig átkarolta és simogatta a vállam, így én is továbbra is a mellkasának dőlhettem. Jó egy fejjel magasabb volt nálam, úgyhogy nem okozott gondot.

Igazából, először amikor kiszaladtam a kávézóból, nemcsak Ranmarura, az egész YO!KIDS-re mérges voltam és – bár nem nagyon hittem az újabb találkozásban – egyiküket sem akartam látni. Hiro azonban ráébresztett, hogy a többieknek ehhez semmi közük.

Egy jó öt perces séta után leültünk a töltés oldalán. Ketten voltunk csak itt, meg pár vízimadár. Olyan volt, mintha messze elhagytuk volna megszokott világunkat és valahol máshol lennénk. Egy ideig némán ültünk, mindketten a magunk gondolataiban jártunk. Fel sem tűnt igazából, hogy mindeddig a vállára hajtottam a fejem. Jaj, de zavarba ejtő! Miért csinálom ezt? Hirtelen felültem normálisan és kicsit távolabb húzódtam kísérőmtől. Meglepődött, de nem tiltakozott. Épp bocsánatot akartam kérni a viselkedésemért, amikor megszólalt:

-    Sajnálom, Nao… minden az én hibám! Tudhattam volna, hogy valami hasonló fog történni, elvégre ismerem Ranmarut… legalábbis azt hittem, hogy ismerem… - a hangja szomorú volt és megbánással teli. Egész eddig a megfelelő szavakat kereshette…

-    Nem te tehetsz róla! – szólaltam meg először, amióta ketten voltunk. – Ő… mindig ragyog és mosolyog a kamerák előtt… Nem gondoltam volna, hogy valójában ilyen…

-    Azt hiszem, ennek is meglehet a maga oka… tudod, Ranmaru családi háttere igen zűrös. De ne is beszéljünk róla! Jobban érzed már magad?

-    Igen, kicsit… - bizonytalanodtam el. – Köszönöm, hogy itt vagy velem! Igazán sokat jelent.

-    Hát még nekem! – vágott közbe, mire kérdő tekintettel ránéztem. Válaszolni nem válaszolt, csak mélyen a szemembe nézett. Óvatosan és lassan közeledni kezdett. A szívem hevesebben kezdett dobogni, de nem akartam ellökni. Nem, mozdulni sem tudtam, a tekintetem pedig a szeméről a szájára csúszott. Alig volt 10 centi az ajkaink között, amikor hirtelen kiáltást hallottunk:

-    Na végre megvagytok! – kiabált ránk Sungmin. Hiro ösztönszerűen visszaugrott, én pedig elfordítottam a fejem. Az arcom égett, a szívem majd kiugrott a helyéről és hirtelen azt sem tudtam, melyik fűszálra nézzek magam előtt.

-    Nem illik csak így eltűnni a hercegnővel! – szólt Yamada is. – Mi is aggódtunk ám miatta! Nao, minden renben?

Bólintottam és egy halvány mosoly kíséretében felálltam és közelebb mentem hozzájuk. Hiro ugyanígy tett.

-    Ti ketten gyanúsak vagytok nekem! – tett egy félhangos megjegyzést Koyama, de senki nem foglalkozott vele.

Yamada is megveregette a hátam támogatólag, majd tudatta Hiroval, hogy menniük kell.

-    Bár nem nagyon hiszem, hogy most olyan hangulatban vagy, de azért gyere el valamelyik koncertünkre! Utána biztosan jobban érzed majd magad! – nyújtott felém Sungmin egypár jegyet a mai két koncertjükre. – Hozd magaddal a barátnőidet vagy a barátodat is és érezzétek jól magatokat! – A „barátodat” szónál Hiro alig láthatóan rám sandított és a reakciómat figyelte. Ő még ugyan nem tudta, de nem volt barátom eddig soha. Azt hiszem, most kezdem csak átélni az első szerelem korszakát…

A többiek is egyet értettek Sungmin ötletével. Mivel ilyen állapotban nem akartak egyedül hazaengedni, Yamada iderendelte valamelyik stábtagot egy kocsival és hazafuvarozott először engem, aztán magukat is, hogy felkészüljenek a koncertre…

A kolesz bejáratánál Murakami-san fogadta őket. Nem volt valami jó kedvében, főleg miután meglátta a fiúk vegyes érzelmekkel teli arcait. A fő problémát azonban korántsem ez jelentette.

- Remélem, nem tudjátok, mennyi az idő, és ezért késtetek! – választ nem kapott. – A koncert után számítok rá, hogy beszámoltok majd róla, mi történt a délután folyamán. Ranmaru is hasonlóan feldúltan, kék-zöld foltokkal az arcán érkezett haza jó 20 perce. Főképp veled szeretnék beszélni, Hiroki! Most azonban egy szót se! Menjetek és melegítsetek be! 5 perc és kezdünk!

Murakami-san ezzel befordult az ajtón, a fiúk libasorban követték. Szótlanok voltak mindnyájan és igazából azon fáradoztak, hogy a történtek ellenére jó színben tűnjenek fel rajongóik előtt. Hiro és Yamada mentek leghátul. Mielőtt Hiro is belépett volna az ajtón, a másik fiú hirtelen elkapta a vállát.

-    Ide figyelj, Hiro! Látom ám, mire készülsz, úgyhogy figyelmeztetni szeretnélek: tartsd távol magad Naokotól!

Hiro meglepődött barátja fenyegető hangnemén és nem is igazán értette az okát. Yamada pedig miután ezt kimondta, befordult Hiro előtt az ajtón és indulatosan becsapta maga mögött.